Folyosó Spring 2025

Scott Anderson

Translated by Árpád Tas Takács

A szüleim az első szörfösök közé tartoztak, akik meglátogatták Costa Ricát. Puszta csavargók, akik a Csende-Óceán partjait utazták, a tökéletes hullámok után kutatva. Végül Guanacaste tartományában kötöttek ki, mikor a diákhitelből kifogytak. Apa a szörfdeszkákat javított, amíg anya egy állatmentő központnál dolgozott. Jómagam egy holdfényes tengerparton fogant meg Nosara északi részén az éves teknőskikelet alatt. Fura egy gyerek voltam, olívabőrrel és nagy kíváncsisággal láttam meg a napvilágot. A Ridley nevet kaptam.

Ha az élet valóban véletlenszerű metaforák sorozata, akkor én voltam az a bizonyos fészekből kiszakasztott fióka, akit visszadobtak a nyughatatlan tengerbe. Kazahsztánban töltöttem az időmet, szlovénok csordáit terelgetve a nyugati sztyeppén. Később pedig Ecuador partjainál egy szigeten ápoltam a veszélyeztetett galápagosi fajokat. De nagyon egyedül éreztem magam és unatkoztam. Valaki felvetette nekem, hogy próbáljak szerencsét Párizsban.

A délutánjaimat a napos Novotel Les Halles udvarában töltöttem, olvasgatva egy kukázott ételfoltos másolatát Le Livre Blancnak. Élveztem úgy franciát tanulni, hogy a kellemes ételek képeit kapcsoltam fura szavakhoz. Ez alatt a sok hosszas lecke alatt a zamatos ízek szenzoros ízvilágának és illatkavarkádjának lettem kitéve. Hamarosan a szálló vendégeinek kezdtem el főzni lakhatásért cserébe. Figyelmesen a Cheuf de Consomme nevet nyertem el tőlük.

Az én specialitásom egy savanyú ragú, párolt teve lágyékkal és erjesztett kecsketejjel. Egyszerűen olyan ízletes, hogy már attól leéged a nyelved, ha csak rá gondolsz! Továbbá a rák bisque-m megnyerte a Prudhomme Díjat is. A vichyssoise-t úgy tudtam elkészíteni, hogy nem is tudtam rendesen kiejteni a nevét. De még a World Fish Magazine is felfigyelt rám a fenntartható tengeri konyha népszerűsítéséért, miután sikeresen tenyésztettem dajkacápákat gekkókkal, hogy olyan cápauszonyt kapjak, amelyek könnyen leválnak az állatról, viszont gyorsan regenerálódnak vissza. 

Kezdeti sikereim után fogtam ezt a bizonyos szakácskönyvet és délre utaztam a Mirage Highway-en. Barcelona, Marrákes, Johannesburg, itt jövök! Egy nomád séf, csak egy napelemes turmixgéppel és egyetlen egy éles késsel a világ ellen! Ugyanakkor egy ösztönös késztetést éreztem arra, hogy visszatérjek Costa Ricára.

Gyorsan előre tekerve amíg Playa Grandebe találtam magam. Túl meleg volt ahhoz, hogy szörfözzünk, így a Ripjack-hez mentem egy kocsitetőre szerelhető utazó ládáért és néhány tacoért. Végig pörgettem gyorsan a helyi híreket a Tico Times nevezetű appon: Eszkalálódó bandai erőszak Bagacesben, tüskés tengeri sünök zaklatják az úszókat az Ocotal Beachen, egy kanadai, akiknek az esküvői gyűrűét ellopták, amíg aludt, majd kiderül, hogy a tettes mindvégig egy lopakodó üvöltő majom volt. És akkor ott megpillantottam a Lagardo Fogadó esszéverseny pályázatát.

A tulajok öregek és nagyon lelkesek voltak, hogy végre eladják a fogadót, de sajnos valamennyi történelmi eső kimosta az utat Tamarindoból. Akkor valamennyi ember beteg lett a sósavas esővel megszennyezett koktéloktól. Az ingatlan kilátástalannak tűnt, ezért úgy döntöttek, hogy esszépályázatot rendeznek, és egy nyertesnek ítélik oda a vállalkozást.

A verseny szabályok az alábbiak: Minden egyes esszének pontosan 500 szónak kell lennie. Minden pályázatnak tartalmaznia kell a 120000 vesszőnyi átvételi díjat. A versenyzőknek le kell írni-ük miért akarnának vezetni egy Costa Ricai bárt.

Én csak egyszerűen kihangsúlyoztam azt, hogy teknős levest soha nem fogok tenni az étlapra.

És így most már a fogadó teljesen az enyém!

This translation of Scott Anderson’s story “The Lagardo Inn” (first published in Lowestoft Chronicle) won third place in the prose category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.

Scott Anderson

Translated by Eszter Forvith

A szüleim a Costa Ricát látogató szörfösök első hullámával érkeztek, csavargók voltak, akik a tökéletes pihenőhelyet kutatva beutazták a Csendes-óceán bal partvidékét. Amikor a diákhitelük teljesen elfogyott, Guanacaste tartományban telepedtek le. Amíg apám longboard-okat javított, addig anyám egy állatmenhelyen talált munkát. Én Nosaratól északra, egy holdfényes tengerparton fogantam meg a teknősök éves vonulása idején. Különös gyerek voltam, olíva színű bőrrel és úszóhártyás lábujjakkal születtem. Ridleynek neveztek el.

Ha az élet egy sor véletlenszerűen összekötött metafora, akkor én vagyok a nemrég kikelt hal, akit kiragadtak a kupacából, és visszahajítottak a nyugtalan tengerbe. A Kazahsztánban töltött időm alatt Slonexoni nyájakat gondoztam a nyugati sztyeppéken, majd veszélyeztetett, Galapagoszi óriásteknősökről gondoskodtam egy szigeten, Ecuador partvidékén. Magányos élet volt ez, és meguntam. Valaki Párizst ajánlotta.

Délutánokat töltöttem el a napos Novotel Les Halles udvarán, a Le Livre Blanc egy ételfoltos példányát olvasgatva, amit egy kukából halásztam ki. A francia nyelv tanulását akként találtam élvezetesnek, ha kedvenc ételeim képeit különös szavakkal párosíthattam össze. Ezek a leckék aromás illatok és zamatos ízek kavalkádját jelentették számomra. Nemsokára már én főztem a vendégeknek a lakbérért cserébe, ők pedig kedveskedve Cheuf de Consomme-nek neveztek.

A specialitásom egy ízletes ragu, amit párolt teve lágyékkal és erjesztett kecsketejjel készítenek, olyan finom, hogy még a nyelvedet is megégeted, úgy nyalod ki a tányér alját. A ráklevesem egy Prudhomme díjat nyert. Úgy készítettem vichyssoise-t, hogy még a szót sem tudtam helyesen kiejteni. Ezen felül a World Fish Magazintól is elismerésben részesültem a fenntartható tengeri konyha népszerűsítésért, a dajkacápa sikeres tenyésztéséért gekkókkal, hogy olyan uszonyuk legyen, ami a leesik, majd visszanő.

Fogtam a szakácskönyvet, és a Mirage autópályán délre utaztam. Barcelona, Marrakesh, Johannesburg, nomád séf voltam egy napenergiával működő keverővel és egy éles késsel. De mindig éreztem egy belső késztetést, hogy visszatérjek Costa Ricába.

Szaladjunk egy kicsit előre, a Playa Grandéhoz. Az idő túlságosan meleg volt a szörfözéshez, így egy jó Imperial és taco reményében Ripjachez fordultam. A Tico Times appomon átlapoztam a helyi híreket: Fokozódó bandaháborúk Bagacon, tüskés tengerisünök zavarják az úszókat az Ocotal strandon, egy kanadai nő, akinek álmában ellopták a jeggyűrűjét, az elkövető – mint kiderült – nem más volt, mint egy bőgőmajom. Ekkor olvastam a Lagardó Fogadó Esszé Versenyről.

A tulajok már idősek voltak és túl akartak adni rajta, de a történelmi esőzések elmosták a Tamarindóból odavezető utat, majd több ember is megbetegedett a koktéloktól, amikbe csempészett rumot raktak. Az ingatlanpiacon sivár kilátásaik voltak, ezért úgy döntöttek, hogy egy esszé író versenyt rendeznek, és a vállalkozást a nyertesnek adják.

Versenyszabályzat: Az esszének pontosan 500 szóból kell állnia. Minden nevezőnek be kell fizetni 120,000 colón nevezési díjat. A nevezőknek le kell írniuk, hogy miért szeretnének egy Cosat Rica-i strandbárt vezetni.

Nyomatékosítottam, hogy teknősleves soha nem kerülne a menüre.

Most enyém a hely.

This translation of Scott Anderson’s story “The Lagardo Inn” (first published in Lowestoft Chronicle) won second place in the prose category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.

Scott Anderson

Translated by Verona Katalin Tölgyesi

A szüleim a Costa Ricát meglátogató szörfösök első hullámába tartoztak,
világcsavargók voltak, akik beutazták a Csendes-óceán partvidékét tökéletes balos
hullámtöréseket keresve. Amikor a diákhitelük elfogyott, a Guanacaste
tartományban telepedtek le. Apa szörfdeszkákat javított, anya pedig egy
állatmenhelyen dolgozott. Én egy holdfényes tengerparton fogantam, Nosarától
északra, az éves teknősvonulás idején. Furcsa gyermek voltam, olívabogyószín
bőrrel és különös, úszóhártyás lábujjakkal születtem. Ridleynek neveztek el.

Ha az élet véletlenszerűen összekapcsolódó hasonlatok sora, akkor egy fióka
voltam, kiragadva a fészekből, majd visszadobva a zavaros tengerbe. Jártam
Kazahsztánban, ahol szlávökör-csordákat hajtottam a nyugati sztyeppén, és
veszélyeztetett galapávákat gondoztam egy szigeten Ecuador partjai közelében. De
végül ráuntam erre a magányos életre. Ekkor javasolta valaki, hogy utazzak
Párizsba.

Számos délutánt töltöttem a Novotel Les Halles napsütötte udvarán a Le Livre
Blanc egy szemétben talált, foltos példányának olvasásával. Úgy tanultam
franciául, hogy a kedvenc ételeim képéhez fura szavakat párosítottam, mert úgy
tartotta kedvem. Ezek az órák kinyitották előttem az élénk ízek és illatok
kavalkádjának ajtaját. Nemsokára a szállóvendégekre főztem lakhatásért cserébe.
Szerettek, és úgy neveztek, hogy Cheuf de Consomme.

A specialitásom a párolt tevefelsállal és fermentált kecsketejjel készített, ízletes
ragu, olyan felséges, hogy aki eszik belőle, addig nyalja utána az edényt, még le
nem ég nyelvéről a bőr. A folyami rák levesemmel Prudhomme-díjat nyertem. Úgy
készítettem vichyssoiset, hogy a nevét ki sem tudtam ejteni. A World Fish
Magazine elismerésben részesített a fenntartható tengeri konyha népszerűsítéséért,
mivel a dajkacápa és a gekkó keresztezésével, egy olyan cápafajt alkottam,
amelynek, ha az uszonya letörik, képes újranőni.

Fogtam a szakácskönyvem és a Délibáb autópálya mentén délre utaztam.
Barcelona, Marrakesh, Johannesburg, mindent bejárt a nomád séf napelemes
robotgépével és egy éles késsel. De legbelül mindig Costa Ricára vágytam vissza.

Ugorjunk is előre az időben, a Playa Grandéra. Túl meleg volt a szörfözéshez,
úgyhogy beültem a Ripjackbe egy Imperial sörre és néhány tacóra.
Végiggörgettem a helyi híreket a Tico Times appomon: Bagacesben elharapódzott
a bűnözés, tüskés tengeri sünök úszókat zaklatnak az Ocotal strandon, egy kanadai
nőnek alvás közben ellopták a jegygyűrűjét – az elkövető valójában egy
bőgőmajom volt. Ezután találtam rá a Lagardo Fogadó által meghirdetett esszéíró
versenyre.

Az idős tulajdonosok el akarták adni a helyet, de a még soha nem látott hevességű
esők elmosták az utat Tamarindótól. Később több ember is megbetegedett a
csempészett alkohollal kevert koktélok miatt. Az ingatlanpiac sivárnak látszott,
ezért a tulajdonosok arra jutottak, hogy esszéíró versenyt hirdetnek, és a győztes
nyereménye a fogadó lesz.

Versenyszabályok: minden esszének pontosan 500 szóból kell állnia. Minden
nevezésnek tartalmaznia kell 120000 colón olvasási díjat. A versenyzőknek arról
kell írnia, hogy miért akarnak tengerparti bárt üzemeltetni Costa Ricában.

Én kiemeltem, hogy teknősleves soha nem szerepelne a menün.

Azóta enyém a bár!

This translation of Scott Anderson’s story “The Lagardo Inn” (first published in Lowestoft Chronicle) won first place in the prose category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.

John Wall Barger

Translated by Kristóf Szabó

Apa nevet. (ez mind lényeges). Egy sztorit mesél,
miközben a Quinpool utcán sétálunk, izgatottan rázva
kopasz fejét, rángatva fehér szakállát, ahogy a nagyi
eltörte a bokáját és hogy egész este nyögdösött,
felriasztva ezzel az egész házat. 
Egy nő gyerekét átkarolva elsétál mellettünk. Apa és én
ránézünk (ez mind nagyon-nagyon lényeges). 
A nő mellett, egy férfi puff elesik a járdán. Nagyon fáj
neki. Remeg, fura hangokat ad ki. Állunk, de csak
nézzük. Biztos eltörte valamijét. Leesett a tetőről?
Légzése nehézkes, csak bambul, mintha nézne valamit. 
És pont úgy néz ki, mint Apa! A kora, szakálla, és
kopasz. Remeg, majd nem lélegzik. Fura.
Késő este van. Gitárhang hallatszik, szerelmes dalnak
tűnik. Egy mentőautó jön. Piros-fehér ruhában emberek
lépnek ki, és úgy néznek ki, mint Apa! Az utcán
kukucskáló emberek is úgy néznek ki, mint Apa! Még a
nő is, akinek kutyus van a táskájában: kopasz és
szakállas. Csak egy fekete ruhás alak fehér lovon néz ki
máshogyan. Ez egy csontváz! Felmászok és
belecsimpaszkodom a bordáiba. Elkezdünk gyorsulni,
elhaladunk egy Meki és egy bank előtt. Mellettünk
néhány kutya fut, akik a halovány esti fényekben
ugatnak.
Becsukom a szemem, és elképzelem, hogy újra három
vagyok, ahogy csimpaszkodom a motor vázába: éppen
oviba visz Apa!

This translation of John Wall Barger’s poem “The Falling Man” (first published in Forget Magazine) won third place in the poetry category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.

John Wall Barger

Translated by Odett Tajti

Az apám nevet. Nevet az öreg. Ugye, érted?
Épp a Quinpool Roadra érünk és ő mesél, mesél egy
történetet. Közben az izgalomtól feje és fehér
szakálla remeg. Emlegeti a nagyanyját, ki bokáját
törte s az egész éjszakát végig nyögte. A kis vidéki
ház e szenvedéstől zengett egész este, egész este.
Mellettünk egy nő gyermekét mellére szorítva megy
s szemünk egészen rá mered. Kérlek, értsd meg ezt!
Ahogy elhagy bennünket egy férfi épp elénk esik le.
Teste sérülten a kövön végig nyúlik. Hörög s reszket.
Arcunk fölé emeljük, de nem érintjük. Csontjai
zúzott darabokban. Tán a tetőről zuhant le ily
nyomorultan? Lélegzete nehéz, nyughatatlanul
cikáznak szemei, mint a verebekéi. És ez a férfi,
mintha csak az apám volna. Korban ott van. Kopasz
fejű, borotválatlan. S egyszerre görcsbe rándul teste,
elhal lélegzete. S eljön, eljön az este. Egy gitár pendül
a közelben. Húrjai szerelemért sírva epednek. Most
mentő érkezik a jelenetbe. Idősödő alakok az utcára
teremnek, szinte ikrei az öregnek. Járókelők gyűlnek
egybe, mind képmásai az öregnek. Még a nő is kis
kutyával és retiküllel kopasz és szakállas. Csak a
rendőr, ki fehér lovon ügetve jön látszik másnak.
Arca, teste akár egy ember csontos váza. Felmászok
rá s kezeim bordái közé akasztom. Lován egy bank s
egy McDonald’s mellett így galoppolunk tova az
éjszakába. S egy falkányi kutyasereg követ
bennünket, ugatásuk végszóként fülembe cseng. S én
lecsukom szemem. És csak képzelem, igazán
elképzelem magamat három évesen. Apám
Triumpf motorjának hátuljába kapaszkodom, ő fog s
kitesz engem, a nevelőnek ott hagy engem.
Engem.

This translation of John Wall Barger’s poem “The Falling Man” (first published in Forget Magazine) won second place in the poetry category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.

John Wall Barger

Translated by Zselyke Czégény

Apám rámnevet és mesél, ahogyan sétálunk.
Kopasz fején csillan a fény. Fehér szakálla leng.
Arról, amikor nagyanyja eltörte bokáját.
Ahogy egész este nyöszörgött, hangjával betöltve házuk.
Egy babát tartó nő siet el a járdán.
Mi ketten utánanfordulunk, nem sejtve a közelgő tragédiát.
Egy férfi esik mellé, szinte lábunkhoz, hangos puffanással.
Nagyon megsérült.Ráng és nyög, mintha kínoznák.
Felette állunk, nézük, de nem nyúlunk hozzá.
Csontjai már csak szilánkok. Leugrott talán?
Nehezen lélegzik, szemei akár egy riadt madáré.
És pont úgy néz ki, mint apám. A kora azonos.
Kopasz, szakállas. Megremeg, s már nem lélegzik.
Késő délután van. Valahol egy gitár szól,
A húrok szerelemért kiáltanak. Mentő is érkezik.
Egy felügyelő jön: apám pontos mása.
Emberek apám arcával jönnek halott-látásra.
Még ez a hölgy is, pudlival táskában,
Kopasz és szakállas. Csak ez az egy rendőr,
Fehér lován haladván, hasonlít csontvázra.
Felmászok és csontjaiba fogódzom.
Elhagyjuk a McDonald’s-t és a bankot.
Falkányi kutya fut mellettünk, acsarkodva az utolsó fénysugárban.
Behunyom a szemem, képzelve, hogy kicsi vagyok,
S apám motorján kapaszkodok az óvodába menet.

This translation of John Wall Barger’s poem “The Falling Man” (first published in Forget Magazine) won first place in the poetry category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.