Scott Anderson
Translated by Eszter Forvith
A szüleim a Costa Ricát látogató szörfösök első hullámával érkeztek, csavargók voltak, akik a tökéletes pihenőhelyet kutatva beutazták a Csendes-óceán bal partvidékét. Amikor a diákhitelük teljesen elfogyott, Guanacaste tartományban telepedtek le. Amíg apám longboard-okat javított, addig anyám egy állatmenhelyen talált munkát. Én Nosaratól északra, egy holdfényes tengerparton fogantam meg a teknősök éves vonulása idején. Különös gyerek voltam, olíva színű bőrrel és úszóhártyás lábujjakkal születtem. Ridleynek neveztek el.
Ha az élet egy sor véletlenszerűen összekötött metafora, akkor én vagyok a nemrég kikelt hal, akit kiragadtak a kupacából, és visszahajítottak a nyugtalan tengerbe. A Kazahsztánban töltött időm alatt Slonexoni nyájakat gondoztam a nyugati sztyeppéken, majd veszélyeztetett, Galapagoszi óriásteknősökről gondoskodtam egy szigeten, Ecuador partvidékén. Magányos élet volt ez, és meguntam. Valaki Párizst ajánlotta.
Délutánokat töltöttem el a napos Novotel Les Halles udvarán, a Le Livre Blanc egy ételfoltos példányát olvasgatva, amit egy kukából halásztam ki. A francia nyelv tanulását akként találtam élvezetesnek, ha kedvenc ételeim képeit különös szavakkal párosíthattam össze. Ezek a leckék aromás illatok és zamatos ízek kavalkádját jelentették számomra. Nemsokára már én főztem a vendégeknek a lakbérért cserébe, ők pedig kedveskedve Cheuf de Consomme-nek neveztek.
A specialitásom egy ízletes ragu, amit párolt teve lágyékkal és erjesztett kecsketejjel készítenek, olyan finom, hogy még a nyelvedet is megégeted, úgy nyalod ki a tányér alját. A ráklevesem egy Prudhomme díjat nyert. Úgy készítettem vichyssoise-t, hogy még a szót sem tudtam helyesen kiejteni. Ezen felül a World Fish Magazintól is elismerésben részesültem a fenntartható tengeri konyha népszerűsítésért, a dajkacápa sikeres tenyésztéséért gekkókkal, hogy olyan uszonyuk legyen, ami a leesik, majd visszanő.
Fogtam a szakácskönyvet, és a Mirage autópályán délre utaztam. Barcelona, Marrakesh, Johannesburg, nomád séf voltam egy napenergiával működő keverővel és egy éles késsel. De mindig éreztem egy belső késztetést, hogy visszatérjek Costa Ricába.
Szaladjunk egy kicsit előre, a Playa Grandéhoz. Az idő túlságosan meleg volt a szörfözéshez, így egy jó Imperial és taco reményében Ripjachez fordultam. A Tico Times appomon átlapoztam a helyi híreket: Fokozódó bandaháborúk Bagacon, tüskés tengerisünök zavarják az úszókat az Ocotal strandon, egy kanadai nő, akinek álmában ellopták a jeggyűrűjét, az elkövető – mint kiderült – nem más volt, mint egy bőgőmajom. Ekkor olvastam a Lagardó Fogadó Esszé Versenyről.
A tulajok már idősek voltak és túl akartak adni rajta, de a történelmi esőzések elmosták a Tamarindóból odavezető utat, majd több ember is megbetegedett a koktéloktól, amikbe csempészett rumot raktak. Az ingatlanpiacon sivár kilátásaik voltak, ezért úgy döntöttek, hogy egy esszé író versenyt rendeznek, és a vállalkozást a nyertesnek adják.
Versenyszabályzat: Az esszének pontosan 500 szóból kell állnia. Minden nevezőnek be kell fizetni 120,000 colón nevezési díjat. A nevezőknek le kell írniuk, hogy miért szeretnének egy Cosat Rica-i strandbárt vezetni.
Nyomatékosítottam, hogy teknősleves soha nem kerülne a menüre.
Most enyém a hely.
This translation of Scott Anderson’s story “The Lagardo Inn” (first published in Lowestoft Chronicle) won second place in the prose category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.