Poetry

Nagy Judit Anna

Ez a te szereped,
Ezt úgyis szereted;
Fontosnak látszani,
Színpadon játszani.

Színház, e nagy világ!
Nyílj ki, mint egy virág,
Szép szerepet ölts fel.
Lelkedet így töltsd fel;

Vágyott értelemmel,
Telve érzelemmel.
Ha éppen kicsordul,
Túl érzően mozdul.

Finoman ápold őt,
Neveltesd az érzőt
Mindig legyen rendben
Lelkedtől vagy ember

Túl érzően mozdul,
Ha éppen kicsordul
Telve érzelemmel,
Vágyott értelemmel

Lelkedet így töltsd fel;
Szép szerepet ölts fel,
Nyílj ki, mint egy virág!
Színház, e nagy világ.

Színpadon játszani,
Fontosnak látszani.
Ezt úgyis szereted,
Ez a te szereped.

Bakos Csenge

Sosem merek kiülni a sírhalmod tövébe,
Pedig utolsó nyomaid itt vannak egy köpésre.
Félek, hogy a márvány láttán szemedbe kell nézzek
És szemedbe kell mondanom, mit valójában érzek.

Így vetem hát papírra, hogy mennyire hiányzol. 
Fáj, hogy az udvaron már senki sem kopácsol,
Senki nem kacagtat már úgy, ahogyan te tudtál, 
Az idei futónapon biztos nem egyedül futnál.

Mára már azt is tudom, hogy a fogtündér te voltál,
És húsvétkor legelőször engem te locsoltál.
Tőled tudom azt is hogyan fejünk tehenet
Csípőset is azért eszek, mert tudom, hogy szereted.

Tisztán érzem karjaimban nyugtató ölelésed,
Frissen cseng még fülemben, hogy meséidet meséled.
Emlékszem még amikor az öledben ringattál, 
És arra is, amit már a kórházban kívántál.

Nagyon bánom Tata, hogy ezeket nem mondtam el.
Másfél éve nem láttalak, most sem fogtam fel.
Lehet most a hiány terhe nyomja gyönge vállunk, 
De legkésőbb a túlvilágon kéz- a kézben állunk.

Asszociációk egy álomra

Berényi Boldizsár

Ki vagy te? Az álmodó és az álom maga?

Éhes vagy?  Mit eszel? Mi ez? Ez nem ember!  Sose volt az. Ösztönlény. Farizeus. Bukott angyal. Ki vagy te?  Az emberi lét legősibb emlékei támadnak bennem. Bűn, vér, kő, tagadás, magány, tetem zsákmány, ragadozó….

Torkodra forr az undok ármány.

…

Átlényegülés.

…

Ki vagy te? Halott? Giliszták martaléka? A halál maga tán? Hányszor haltál meg, apokalipszis lovasa. Memento mori, memento vivere. Mentsd meg kérlek Orfeusz.

…

Átlényegülés.

…

Alszol? Fontos hogy tudd hogy figyelnek és mindig megfigyeltek. Ébren vagy? Kérlek, a neved? Mi a neved? Ki vagy te? A neved. Alvajáró elmebeteg. A szemed.  Az írisz.

Takarodj Szamáel.

…

Haláltáncot jársz. 

Lélegezz be…. Ki

Ébredj álmodból.

Bűnhődünk, de bűnhődésünk mégse büntetés,

Táncolj, marionett, rángat a Nagy Úr.

Ez nem te vagy. Ez nem a te álmod, és  ez nem a te gyerekkorod, nem a te emlékeid és nem a te nosztalgiád. És amúgy is tévút, melyen jársz. Lábnyomaid visszafelé mutatnak.

…

Ki. Vagy. Te?

…

Ez nem te vagy.  És mégis : Ez mind te vagy. Mind te vagy sorrend nélkül egyszerre. Alvó és éber. Éhes és jóllakott. Halott és feltámadott. Király és pór. Áldozat és áldozó. Bezárul a kör.

…

Átlényegülés, átlényegülés.

Berényi Boldizsár

ha lenne
egy olyan térkép
ami nem földrajzilag,
hanem érzés alapján mérne

akkor most
három centi és öt mili
távolságra lennél tőlem
amit nem lehet
átlépni, (meta)fizikai képtelenség

Fanni Farkas

Translated by Diana Senechal

My heels knock on the stone of the hall,
I wonder what’s hiding at the end of the hall?
That flicker’s nothing but the yellow bulb,
I face it head-on, I won’t dissolve.

My heels knock on the stone of the hall,
I wonder what’s hiding at the end of the hall?
A terrible silence dwells in this building,
My ear thrums with my heart’s rhythm.

My heels knock on the stone of the hall,
I wonder what’s hiding at the end of the hall?
I speed up my feet and then halt cold
In front of the exit, which harbors the world.

Pushing down the handle, I enter the night
To the trill of crickets, the owl’s long hoot,
I breathe fresh air into my chest,
And know I have broken free at last.

My heels no longer knock on the stone of the hall,
And I know what’s hiding at the end of it all.

For the original Hungarian poem, see “A folyosó végén” by Fanni Farkas.

Fanni Farkas

Kopog a cipőm talpa a folyosó kövén,
Vajon mi rejtőzik ott a folyosó végén?
Nem pislákol más, csak a sárga lámpa fénye,
De nem vagyok én betoji, bátran állok elébe.

Kopog a cipőm talpa a folyosó kövén,
Vajon mi rejtőzik ott a folyosó végén?
Rémisztő csend honol az épületben,
Szívem gyors ritmusa lüktet a fülemben.

Kopog a cipőm talpa a folyosó kövén,
Vajon mi rejtőzik ott a folyosó végén?
Megszaporáztam lépteim, s ott álltam előtte
A kijárat előtt, mely a világot rejti mötötte.

A kilincset lenyomva kiléptem az éjbe,
Bagoly huhogása hallatszott, s tücskök ciripelése.
Friss levegőt a tüdejembe szívtam,
Mert éreztem, hogy végre kiszabadultam.

Már nem kopog a cipőm talpa a folyosó kövén,
És végre tudom, hogy mi rejtőzik ott, a folyosó végén.

For Diana Senechal’s English translation of this poem, see “The End of the Hall.”