Bakos Csenge
Sosem merek kiülni a sírhalmod tövébe,
Pedig utolsó nyomaid itt vannak egy köpésre.
Félek, hogy a márvány láttán szemedbe kell nézzek
És szemedbe kell mondanom, mit valójában érzek.
Így vetem hát papírra, hogy mennyire hiányzol.
Fáj, hogy az udvaron már senki sem kopácsol,
Senki nem kacagtat már úgy, ahogyan te tudtál,
Az idei futónapon biztos nem egyedül futnál.
Mára már azt is tudom, hogy a fogtündér te voltál,
És húsvétkor legelőször engem te locsoltál.
Tőled tudom azt is hogyan fejünk tehenet
Csípőset is azért eszek, mert tudom, hogy szereted.
Tisztán érzem karjaimban nyugtató ölelésed,
Frissen cseng még fülemben, hogy meséidet meséled.
Emlékszem még amikor az öledben ringattál,
És arra is, amit már a kórházban kívántál.
Nagyon bánom Tata, hogy ezeket nem mondtam el.
Másfél éve nem láttalak, most sem fogtam fel.
Lehet most a hiány terhe nyomja gyönge vállunk,
De legkésőbb a túlvilágon kéz- a kézben állunk.