Folyosó Spring 2026 - Page 2

Áron Kaposvári

Where should I start? When I saw the advertisement? Maybe when I bought the house? Or after I moved in? Anyway, I have made up my mind, you must understand the precedent of my story. Everything started with an advertisement. It was a wet, grey and dark day, and I was walking on the streets in a town, the name of which I have long forgotten and is not even important. There were several adverisements all around, but only one that piqued my curiosity. It described a cozy-looking wooden cottage in the woods. But as I was reading it, a stranger came up to me, saying that I had better forget about dealing with that house as it is cursed, and that its previous owner had died mysteriously a week after moving in. He gave one last warning before walking away, leaving me speechless. I didn’t believe a word he said, though it stirred up a little fear in me.

Two days passed, and I was standing in front of the cottage. It seemed quite old and not visited for a long time. I looked around one last time before entering, seeing the endless forest surrounding me. It was a little scary, but I thought ”nevermind.” The first thing I found was a medium-sized room, but I was not sure yet what it was used for. Most likely it was a kitchen, though it was tremendously messy. A small, slim-legged, strong-looking table stood there, accompanied by two chairs, under a window with crimson-red curtains. The kitchen itself was very well equipped with a cutlery set and different types of plates filling up the polished oak cupboards, situated above the oven. Then I walked past several rooms, all evoking the same old-fashioned effect.

The other room of note was the living room. There was a sofa, two armchairs, a beautiful carpet on the floor, several wardrobes, bookshelves and even a TV set. I wanted to turn the TV on but couldn’t find the remote control. After a while, I decided to leave this task for later; I went on to the bedroom.

It was a tiny but quite inviting place, full of different things. The bed emanated a quite kind and settling set of emotions, beckoning me to take a relaxing nap in it. Next to the bed stood a nice desk, where I could work and read in the evenings. The best part of the room took the form of paintings and pictures that covered the walls, as these had a soothing effect on me.

A week had gone by, and I was sitting in an armchair drinking a hot cup of tea. I was thinking of how clever I was, not listening to that stranger earlier, and moving into this old, wooden cottage. I felt I had finally found my true home, far away from bustling cities and civilization, surrounded by the peaceful nature. At least that’s what I thought. The day passed, evening had fallen. I was watching a TV show to distract myself from my fear, which stemmed partly from the storm raging outside and partly from the fact that the stranger’s warning was still echoing in my head. But then suddenly I heard a knocking on the door. This startled me, I forgot everything I had in my mind. I stood up and went to open the door. Who could this unexpected visitor be, and why did they come? On my way tot he front door I tried to figure this out. Suddenly, fear took hold of me, and I froze before the door; I just couldn’t get myself to open it. It occurred to me that I could look out the window, inspecting the person that way. But nobody was there. Convinced of that, I opened the door. Still nobody was there. So I decided to step out, to have a look around. As the storm was still raging I could barely see anything; getting soaked was my least problem at the moment. Only the dark and eerie forest, that’s all I saw. It was strange not to find anyone. Then I realised that I left the door open, with the key in the keyhole, and anyone could enter and lock me out. In possession of this idea, I quickly ran into my house, and locked the door. But something was not right, the TV was crackling, despite the fact that I didn’t left it this way. Fear gripped me again. I looked for the remote control, I turned on the lights, but to my greatest surprise, the carpet was rolled up, and a secret trapdoor was opened from the floor leading to the basement. I was shocked and froze for a minute. I wasn’t told about any basement. At this point I really wanted to go back to the town, but at the same time, I was attracted by curiosity to investigate. Luckily, there was a ladder I could use. But just as I was about to reach the bottom, I saw a pair of eyes peeking out from the other end of the house. That completely terrified me, and I immediately slammed the little door shut so it wouldn’t catch up to me. I was in a complete panic, my heart was pounding. I thought I was going to collapse right then and there. Amidst a menacing storm of hasty moves and desperate thoughts I somehow managed to find the light switch and turn on the light. I was surrounded by stone walls. Everything was covered in dirt and grime, yet the most striking feature was a tiny window. Besides that, the place was crammed full of all sorts of junk, making it almost impossible for me to move anywhere. There was also a small table there, and on top of the old books lying on it, I spotted a diary. It must have belonged to the previous owner, I thought. I decided I had to find out the truth, so I flipped through it. It was written in quick, scrawled handwriting; I could barely make out what it said. As I read, my fear grew with every sentence, because I began to recognize my own situation more and more: knocking, nobody at the door, crackling TV, rolled carpet, secret trapdoor, someone watching. At the end, the writer desperately noted that they had found him, and then the writing broke off with unreadable scribbles. But when I closed it, I heard footsteps approaching the entrance of the basement. My body became transfixed. Then I suddenly realised that just standing there is the worst thing I could do, and fortunately I came to my senses. I cast another glance at the window and immediately seized the opportunity. Just as I began to climb out, the footsteps above stopped, the trapdoor slowly opened… and though I survived that night physically and moved out the next morning without incident, a part of my soul remained forever in that dark cellar.

Katona Bence Patrik

Hol is kezdjem… talán be kéne mutatkozzak, hisz az az illendő. Fehérzoknis Fekete vagyok a legdivatosabb a legudvariasabb Felis silvestris catus (vagyis macska). Amikor megszülettem mindenki csak ámult és bámult. Biztosan nem láttak még ilyen szép kandúrt, mint jó magam. Hamar el kellett búcsúznom édesanyámtól még a születésem napján. Azóta mondják a vének nekem, hogy szerencsés vagyok, hogy megszülettem sőt szerencsés vagyok, hogy még élek, de engem ez kicsit sem aggaszt, hisz tudom, hogy én egy különleges macsek vagyok. Mind a kilenc életembe csak kettő gondom volt. Az első az egészségem a második pedig a közösség, ahol élek. Mondhatni a társaság az nagyobb probléma, mint az egészségem, hisz ha mérgező légtérben van a macska az még a jó létemre is hatással van… miért mondom el ezeket neked? Úgy sem érted miről nyávogok. Vagy talán, nem tudsz beszélni? Hahó? Ezt egy igennek veszem, de nincs mit tenni folytatni kell tovább a mesélést. Szeretnéd tudni miért mondom el? Szeretnéd tudni, hogy mi az a meglepő ok, amiért végig kell hallgass? Egyszerű, ha nem bonyolítod: szeretném, ha meghallgatnának. Szeretném hogy mindenkinek elérhetőek legyenek a gondolataim, ha nem is közvetlen élőben, hanem írott formában. De miért húzzam ezzel a saját drága időmet, sietnem kell, hisz kifutok az időből. Egyszerű, de még is olyan nagyszerű napjaim voltak. Aludtam, ettem, ittam majd újra aludtam. Annyira jó volt, persze amíg tartott. Nem tudom már milyen hely volt az, de olyan volt, mint a macskamennyország. Voltunk egy páran. De mindig jöttek újak és a régiek meg mentek el. Volt amikor egy kétlábon járó négyet is elvitt belőlünk. Nem akartam sosem menni velük. Egyszer probálkoztak ám, aztán úgy megharaptam őket, ki is kaptam tőlük. Azóta kerültem egy elkülönített ketrecbe. Ebben a ketrecben még inkább a saját akaratom szerint tevénykedhetek. Aludhatok, ehetek és persze aludhatok megint. Viszont egy dolog zaklatott. Ráláttam egy kapura, előtte nem láttam rá, hisz máshol voltam. Ott csak azt láttam, hogy elviszik a véneket előlünk. Gondoltam mindig magamba, hogy egy nyugdíjas szállóba kidobják őket, hisz velünk hyperaktív vadócokkal nincs bírás, nem bírják felvenni a tempót velünk, főleg velem, hisz minél öregebb vagyok, de egyre csalafintább, mint egy vénróka. Láttam őket kimenni azon az ajtón három vénnel. Szerencsémre az ajtó nem csukodott be teljesen és ketrecből pont láttam azt amit látnom kellett egy kis résen.

Undorító az összes, mindegyik egytől egyig. Igaz hogy csak egy rés volt, de én tudom mit láttam. Bajtársaim fejét körbe kenve a vörös életerejükkel. Úgy éreztem menekülnöm kellene, de ketrecben voltam. Pánikoltam nem tudtam mit csináljak félemben, egy dolgot tudtam csinálni . Azt is másoktól tanultam el. Elég praktikus volt mindig a lehető legnagyobbnak kellett tűnjek, hisz biza engem, ha megprobáltok kiszedni, akkor nem látjátok a holnapot. Igen hisz kivájom a szemüket. Megusztam becsukták az ajtót. Eljött az este, nem birtam aludni, enni és még inni sem. Kínzott a tény, hogyha megvénülök elvisznek. Kínzott az, hogy barátaim, harcoló pajtásaim naívan ott éldegélnek a másik ketrecben semmit se sejtve… muszáj elmondanom, de világosban nem beszélhettem velük, hisz a hatalmas lények észreveszik, ha torkom szakattából a terem egyik oldalából a másikba nyávogom. Akkor kellett megtegyem mikor már pihennek a nagy majmok. Figyelmeztetem őket, igen mindenkit. Ez a dolgom. Tudniuk kell, hogy mi történik mindenkivel vénség után, mondogattam magamba nyugtalanul. Eljött az idő! vettem egy nagy levegőt és elkezdtem -A MACSKAMENNYORSZÁG HAZUGSÁG. AZ AJTÓN TÚL NINCS ÉDEN SEM MELEGSÉG. -rövidre kellett fogjam, mert én magam sem értettem mi történt az ajtón túl. Elsőnek senki sem hallotta vagy csak nem akarták hallani. Miért nem akarták hallani? Másodjára már felfigyeltek rám páran, de addig nem hagytam abba, amíg a falka fele nem kezdett figyelni rám. Azt hittem kérdésekkel dobáloznak majd, mint például: mivan akkor túl az ajtón? Vagy talán csak annyit, hogy mondjam el bővebben. De semmi, egyre többen csak szídtak és csak szídtak. “Miért nem mész már aludni te bolond?”, “megőrített a magány?”. Tudom mit láttam és nem fogom annyiban hagyni, hogy nem törődöm az üggyel. Tudnom kell az igazat.

Három hosszú év kellett. Mennyi barátok, mennyi bajtársak haltak meg, de nem hiába.Hittem abban, hogy egy jó tervhez kulcsfontosságű a tervvel eltöltött idő. Töprengtem, elmélkedtem mire rájöttem a tökéletes terve. Minden macskát elvisznek minden hónapban szépítesre. Levágják éles karmaikat és megigazítják szőrüket. Sosem tartottam ezt fontosnak, mert én, mint a legszebb, legdivatosabb ifjú kandúrnak nem kellenek e-fajta törödések, hisz szép vagyok anélkül is. A terv nagyon egyszerű, de nagyon nehéz, hogy beválljon. Ki kell kiszedniük a ketrecből, ekkor jön a nagy csel. Félreraktam ketrecemben a szép pihepuha ágyikom alatt legragacsosabb rágosabb maradékokat, amit egymásba tapasztottam. Mikor probálnák bezárni a ketrecet csak szimplán a tappancsommal odagurítom és beakad. Azt fogják hinni, hogy zárva van. Nem szeretek rizikót vállalni, de ha itt az a tét, hogy ne vigyenek minket az ajtón túlra, akkor muszáj ezt tennem. Minden a tervek szerint haladt egyesével vitték barátaimat a kozmetikába. Amióta másik ketrecben vagyok mindig utoljára visznek, de nem számít… valami szokatlant éreztem akkor. Nem tudtam mi lehet az. Annyira megszállottja voltam a tervnek, mert tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Ha ezt elbukom mindennek lőttek. Ez volt a fejemben folyamatosan. Én vagyok az egyetlen aki birtokolja a a tudásnak egy aprócska töredékét. Ha elveszek, akkor mindenki elvész. Határozottan ültem a kis ágyikomon várva a munka kezdetét. Eljött az idő! Én jövők most már mondtam mikor berakta a ketrecbe vöröskét. Már jött felém a kétlábon járó szörny. Furcsa tekintete volt, mintha megkönnyebűlést láttam volna az arcán. Egyre jobban éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Felvette a kiskesztűjét, amitől már elhiszi, hogy nem tudom majd bántani, de ha nagyon akarnám már a karmommal kivájtam volna a szemét. Ez már nem játék gondoltam magamban. Ahogy jön felém, ahogy néz rám, ahogy a körülötte lévő emberek suttognak körülötte. Egyből leesett, engem nem visznek szépíteni, engem az ajtó túlra akarnak vinni. Az egyetlen gondolat ami bennem volt. Miért engem? Ennyire megvénültem volna? Lehetetlen csak három év telt el. Akkor talán az ajtón mögé nem csak a vének mennek? Miért én? Nem értem. Kapáloztam nyávogtam nem akartam odamenni. Nem akartam, hogy itt érjen véget egy ilyen mocskos helyen. Miközben hárman probáltak bevinni az ajtón túl oldalára megláttam a célom. A menekülési útvonalam. Az előbb már elmondtam az egyszer, a kesztyű a majomnak nem segít ellenem. Hirtelenjében kiugrottam a kezükből és a kesztyűsnek mélyen a szemébe döftem a karmaimat. Annyira sikerült odakapnom neki, hogy benne maradt a fél tappancsom a szemébe. A másik tappancsommal téptem, vagdostam a fejét, de így sem jött ki majd egy kétlábú lekapott annak a majomnak a fejéről és neki vágott a falnak. Pontosan az ablak alá. Nem éreztem semmi fájdalmat és amint tudtam ráugrottam egy polcra és onnan ki az ablakon. Szaladtam mint a vakegér… de ennék egyet. mindegy folytatom tovább . Miközben az erdőben futottam teljesen elfeledkeztem a valódi célomról. Mit is akartam valójában. Egyre lassabban és lassabban futottam majd egy idő múlva megálltam. Éreztem, hogy kevésbé tudom tartani magam. Mintha nehezebb lenne minden. Állnom,sétálnom,futnom. Majd egy fajta szúró érzés a hirtelenjében előjött. Szörnyű egy érzés volt. Minden porcikámban éreztem. Elsőnek az első két lábamat a szemem fényeit néztem meg majd a hátsó kettő, hogy talán ott lenne a baj. Mintha az egyensúlyomat vesztettem volna el. Amint lefutott ez a gondolat a fejemben tudtam már mi a fájdalom eredete. Nem akartam kimondani. Nem is akartam megnézni. Megfordultam és egyenesen visszafelé sétáltam oda ahonnan jöttem. Ha egyszer elkezdtem be is fejezem ezt a mondatot hajtogattam, amíg oda nem értem.

Takács Árpád Tas

Éjszaka az erdőben csak egyetlenegy hang volt hallható: Egy alikorn^[1] patáinak a puha dobogása, ahogyan a földhöz érve felveri a port a sáros útról. Az alikorn azonban nem utazott egyedül. A nyergében nem ült, hanem trónolt egy lovag. Háta olyan egyenes, mint a fegyelem, melyet képvisel. A tartása azt üzeni, hogy ő nem visel páncélt, hanem ő maga a szigorú és rideg acél megtestesítője. A kardját az oldalán nem csak egy fegyverként hordja, mely több liter vörös vért ontott ki. Emlékeztető az neki, hogy mindennap mégis miért harcol. Minden egyes mozdulata mögött a sok év tapasztalata látszott, azzal a szándékkal, hogy leszámol a világban történő igazságtalanságokkal. Azonban ilyen nagy ambíciókkal is megvoltak a maga elvei: soha nem szúrt hátba senkit, nem kovácsolt előnyt abból, ha az ellenfele pillanatnyilag le volt gyengülve. Ő segített nekik megerősödni, hogy legjobb formájukban mérjék össze mindketten az erejüket. Egy tisztességes küzdelmet akart mindenkitől, egyenesen méltatlannak találta, ha olcsó trükkökkel próbálták legyőzni. Eddigi útja során is sok nehézséggel nézett már szembe, de mindig győzedelmeskedni tudott. Legyenek azok banditák, sötétmágusok, vagy sárkányok. Bekeríthetik, elvehetik a kardját, vagy fentről támadhatnak rá, nem vonul vissza. Amíg az alikorn az oldalán áll, nincsen oka aggódni.

Tudja, hogy az egész életét rábízhatja társára. Ez a kapcsolat kölcsönös, a mitikus lény is így bízik benne. Nem is a lovag talált rá, hanem az állat találta meg őt. Megmentette az életét, nem hagyta, hogy halálra fagyjon azon a hideg estén a befagyott tó közepén. Felvette hátára és elvitte a barlangjába. Szoptatta is anyatejével, saját gyermekeként nevelte fel. Mivel a vérszerintieit elvesztette… Orvvadászok. Az alikorn egy nagyon keresett áru a piacon, mindene felhasználható. A szárnyaitól a szarváig  mindenre hatalmas az igény. A véréről és húsáról nem is beszélve. Állítólag, aki megeszi egy alikornnak a húsát, az egyből meggyógyul, egészségesebb is lesz, mint valaha. Vére pedig az egyik legértékesebb folyékony anyag, mivel megfiatalít. A lovag pont emiatt döntött úgy, hogy megvédi az összes még élő, veszélyeztetett alikornt. Főleg azt, aki felnevelte. Azt, aki anyja volt neki mindig is.                  

Az alikorn hátán utazva a távolba meredt tekintete azt fürkészte, hogy hol találhat újabb eszményeket, amikért küzdhet. Közvetlenül eszményt nem talált, helyette egy ismeretlen illat megérintette a sisak takarta orrát. Egy folyópart mellett haladt át, ahol megpillantott egy fiatal lányt, aki egy lámpaoszlop mellett guggolt, és tartott valamilyen kék kis dobozkát a kezében. Dicső lovagként a nők soha nem keltették fel neki az érdeklődését, épp elég jutalom volt az neki, ha megmenthette őket. Most sem maga a lány teste keltette fel az érdeklődését, hanem ez a különös illat, ami felőle áradt.

A lovag megállította az alikornt. Nem volt rántás, sem porfelhő. Az állat és lovasa egyetlen kőszoborként meredt a lámpaoszlop felé. Odaállt a lányhoz, majd azt látta, hogy kék gőz száll ki a szájából. A lovag egyszerűen lenézett a lányra, ítélkezés nélkül. Az az átható hideg figyelem volt a sisak mögötti tekintetében, amivel egy hadvezér méri fel az ismeretlen terepet. Megvárta még a kék gőz leszáll, keresztülhalad az alikorn lábai között. Csak akkor szólalt meg, amikor a lány tekintete már találkozott a sisakrostéllyal^[2].

– Pythia^[3] – szólalt meg bizonytalanság nélkül a lovag hangja. – Mit látsz ebben a tüdődből felszabadított ködben? Mit rejt a jövő számunkra?

A lány ujjai megálltak a villogó műanyagon. Nem ijedt meg a lovagtól, nem remegett meg a hangja. Lassú, kimért mozdulattal emelte a vape^[4]-et az ajkaihoz, és mélyen letüdőzte a gőzt, miközben tekintetét a sisakrostélyra szegezte. A felmelegített ízes gőzt egyenesen a lovag felé fújta, provokatívan. Nem a jövőről beszélt, hanem a hatalomról.

– A jövőt nem elviselni kell, hanem uralni. – A lány hangja rekedtes, mély tónusú volt a sok év alatt elfogyasztott cigaretta, energiaital, és egyéb kártékony anyagok miatt. Szavai úgy kúsztak végig a lovag páncélján, mint egy sötét, de átölelő rontás. – Ez nem köd, te bolond. Ez az akaratom kiterjedése. Az igazság az, hogy ez neked is jót tenne. Fáradt lehetsz attól a nehéz páncélodtól, amit viselsz. Nem szeretnéd valamivel te is elnyomni a fájdalmadat?

A lovag mozdulatlan maradt, de a sisakrostély mögött a tekintete felerősödött. A lány szavai – bár elcsépeltnek tűntek – a lényegre tapintottak. Valóban nem tudja már, hogy milyen régóta küzd.

– És mi az a fehér vashenger melletted? – kérdezte a lovag, értelmet keresve a tárgy létezésében.

– Ez? – emelte fel a lánya a fehér Monstert. – Ez felpörget, segít elintézni a teendőimet.

 A lány kezében tartott fémhenger, melyen három szürke karomnyom vibrált, most nem csak egy italnak tűnt, hanem a felkínált megváltásnak. A lány tekintete, melyen a közöny és a kéjvágy keveredett, a lovag testére szegeződött. Lila, hosszú műkörmös ujjaival felnyitotta az energiaitalt a lovagnak. A lovag átvette a lánytól a mágikus italt. Először alaposabban szemügyre vette, majd az orrához tartotta, hogy megszagolja.

– Azt mondod Pythia, ha ebből iszok gyorsabb leszek?

– Igen – válaszolt neki a lány kuncogva, egy széles mosollyal az arcán.

A lovag habozott. Az alikorn szomorúan horkantott egyet, s a lovag érezte a lábai között az állat remegését. De a kíváncsiság, a legemberibb mocsok már ott lüktetett a páncél alatt. Úgy hitte, ha megízleli  „Pythia” italát, akkor jobban fogja tudni teljesíteni lovagi kötelességeit…

Azóta a sorsfordító nap óta mindig egy 500 ml-es Monster energiaitalt elfogyasztva veti bele magát a csatába. Az energiaital valóban felpörgette. Erősebbnek, magabiztosabbnak és még tisztábbnak érezte magát, amikor azt elfogyasztva harcolt. A vállalat meg is kereste, hogy nem szeretné-e őket promotálni. Végtelen mennyiségű energiaitalt kapott volna tőlük, azért cserébe, hogy az alikornra rábillogozzák^[5] a márka jelét. Gondolkodás nélkül nemet mondott erre. Számára az alikorn volt a legszentebb állat, főleg az, amelyik felnevelte.

Egy újabb vértizzasztó összetűzése után a lovag  a sebeit ápolgatta. Az alikorn hátának támaszkodott, aki a földön feküdt és éppen aludni próbált, akárcsak egy kutya, aki mindig gazdája mellett van jóban-rosszban. Amíg sebei kötözésével volt elfoglalva, újra feltűnt  a lány. Széles mosollyal közelített a lesérült lovag felé, aki most nem viselte mellvértjét, csak a sisakját. Leült elé, és szemtelenül kérdezgetni kezdte.

– Úgy látszik te sem vagy sérthetetlen, te is csak egy ember vagy. – Ezután szívott egy slukkot a vape-jéből.

– Kisasszony, megint az a mágikus kis dobozka van Önnél?

– Oh, ez? – mutatott rá. – Ez most sárkánygyümölcsös.

– Sárkány? – kapta fel a fejét erre a szóra. – Éppen egy sárkány sebesített meg, amikor…

A lány nem is figyelt rá. Csak egyre közelebb mászott hozzá addig, amíg már benne volt a személyes terében. Látta, hogy a lovag most ki van szolgáltatva, nem igazán tud elmenekülni előle. Hülyének érezte volna magát, ha nem próbál meg a helyzetből semmit se kihozni.

– Nincs itt egy kicsit meleg? – legyezte magát a kezeivel feltűnően. Majd szégyenkezés nélkül kezdte el kigombolni az ingét, éppen eléggé ahhoz, hogy a fehér melltartójának a körvonalai jól kirajzolódjanak.

– Hölgyem, azt hiszem az inge…

– Kuss! – A mutatóujját a lovag sisakja elé rakta,  belefojtva a szót, és egyenesen az arcába fújt egy slukkot. – Tetszik az illata, mi? Gondolj bele, milyen lehet az íze?

A lovag megint elgondolkodott. A lány előző ajándéka is segített neki. Most úgyis olyan élethelyzetben volt, hogy legalább egy hétig nem megy sehova. Így nem igazán bánta az ajánlatot. Elvette a lány kezéből, és beleszívott. Ennek is édes íze volt, akárcsak az energiaitalnak. Egy kicsit kikapcsolódott tőle, főleg, hogy a gőz egy jelentős része bent ragadt a sisakjában. Szívott belőle még egy-kettőt. A következő pillanatban már csak azt látta, hogy a lány a karjaiba vetette magát…

A sisakrostély alól nem nemes szavak jöttek ki többé, hanem sűrű, illatos gőz. Gőz, ami eltakarta a lovag elől a valóságot. Minden egyes slukk a vape-ből egy darab volt a már romlásban lévő becsületéből. Ezek a szerek nem voltak olcsó dolgok, és valahogyan fent kellett tartania magát. Így elkezdett fejvadászkodni. Kezdetben hezitált, de végül meggyőzte magát, hogy ő az adott feladata teljesítésével segít másoknak. Arra nem kellett gondolnia, hogy kiket és miért hoz mások elé, vagy éppen öl meg. Ő csak dolgozott, és ezért a munkájáért pénzt kapott, amire igenis szüksége volt.

Nem kellett az életét eddig rohamosan megváltoztató lánnyal újra találkoznia ahhoz, hogy találjon egy újabb mérget magának. Lovagi erkölcsi mivoltának utolsó állomása a snüssz^[6] volt. Mindig, akárhányszor nyitotta fel annak a kerek dobozát, hányni tudott volna a szagától. Az alikorn olyankor arrébb is ment, nem bírta elviselni azt a szagot. Viszont amikor a húsz cigarettával felérő kis nikotinpárnácskák kiütötték a lovagot , mindig visszament érte, , akárcsak amikor gyerek volt.

A lovag mindig, amikor felrakta a snüsszt, megállt és elgondolkodott. „Erre tényleg szükségem van?” kérdezte saját magát. Ínyét ugyanúgy csípte mindig. De ez a fájdalom volt az, ami felébresztette a valóságba, majd elaltatta. A feje is már törvényszerűen hasogatott tőle, néha megszédülve duplán is látott. De, ami azt illeti a duplán látást sem bánta. Mivel így duplán látta a lányt is. Azt a lányt, akit szeretett. Először érezte azt, hogy szerethet egy lányt. Ezért a szeretet érzésért az ínye feláldozása csak egy szerény áldozat volt a saját szemében. Szerette, ahogy elkábítva, vape-et szívva, energiaitallal az oldalán van valaki az életében, az alikornon kívül. Ráadásul  a lány jött oda hozzá, így nem is érezte azt, hogy lovagi létének bármely szabályát megszegte volna. Nem volt többé eszmény, csak az ínyére tapadó nikotinpárnák keserűsége, és az a sok nyál, ami a gőz mellett eltelítette a sisakját, míg a gyomrában a természetellenes fehér lötty szépen lassan neki is tönkre teszi a testét…

Szembe kellett azzal néznie, hogy ez a hedonista életmód nem tartható fenn hosszútávon. Már a fejvadászat sem fizetett neki elég jól ahhoz, hogy boldogság címszóval tovább károsítsa a testét, és az életét. Valahonnan pénzt kellett szereznie gyorsan, ha azt akarja, hogy ez az életstílusa fennmaradjon. Ugyanakkor  nem volt semmije, amit pénzzé tehetett volna. Egykori lovagi páncélja is lyukas volt már sok helyen, fizetségét nem annak karbantartására költi egy ideje. Egyedül sisakja maradt meg közel épp állapotban, ez az ami a  legfontosabb volt számára, hogy elmondása szerint ocsmány arcát senki se pillantsa meg. Semmi sincsen, ami megmenthetné! „Megmentés” – jutott eszébe egy pillanatra.

Van valaki, aki mindig megmentette őt. Mindig megbocsátott neki, soha nem haragudott rá. Az alikornja felé fordult. A gondolat már megszületett a fejében, megvolt az elhatározás. A lovag keze, melyet a koffein és a nikotin finom, de megállíthatatlan remegése járt át, a kard markolatára záródott.

– Sajnálom… Anyám!

A lovag nem nézett az alikorn szemébe. Az állat bizalmasan nézett fel a lovagra. Tudta, hogy bízhat benne. Ezt a bizalmat az értetlenség váltotta fel, ahogyan szemei kidülledtek, mikor a hideg acél belehatolt a húsába. Nyüszített, könyörgött azért, hogy szedjék ki belőle a kardot. De az csak egyre mélyebbre hatolt, már a csontjait vágta keresztül. A vörös hús, kék idegek, fehér csontok. Az volt a lovag utolsó kegyes cselekedete, hogy először az ártatlan állat nyakát vágta el. Nem kellett már tovább szenvednie. Nem volt lélek ott, csak egy hófehér szárnyas ló teste összerogyva a földön. Nem lehet tudni, hogy a lovag ekkor mit is érzett pontosan, a sisakja most is eltakarta az arcát.

Egy éjszaka alatt végzett a folyamattal. A fehér szőr ragacsos volt a vértől, a hús szaga meg fojtogató. Lenyírta a halott dús szőrét, lenyúzta a fehér bőrét, és fellógatta. Alaposan összegyűjtött minden vért, hogy azt is külön el tudja adni. A szárnyak és szarv kelt el a leghamarabb, de a húsért és vérért is bőven kapott elég pénzt ahhoz, hogy folytathassa az életet. Még félre is tudott rakni, ha esetleg valaha megszorulna. Ráadásul nem is vettek meg mindent, egy jelentős mennyiségű rész meg is maradt. Felhasználta azt is, nem akarta, hogy felesleg maradjon. Csinált magának egy vadonatúj fehér páncélt. Fehér bőr díszítette azt. Sisakján egy lósörényre emlékeztető minta kapott még helyet. Fehér lovag lett belőle.

Új páncéljában, és a káros triumvirátussal az oldalán gyalogolt a lány házához. A keze remegett, de nem a félelemtől, hanem az elvonási tünetektől. Egy hónapja nem tudott már időt tölteni a lánnyal. Csöngetett és azt ajtót kinyitva a lány csak rámosolygott. Azzal a könnyed, tárgyilagos elégedettséggel, amivel egy új, drága ékszert vesz szemügyre az ember.

^[1] alikorn: Mitikus lény, szárnyas egyszarvú. A tisztaság és lelki megvilágosodás szimbóluma

^[2] Sisakrostély: A lovagi sisak arcot védő, mozgatható fémlemeze

^[3] Pythia: A delphoi jósda ókori papnője, aki kábító gőzöket belélegezve, transzban mondta ki az istenek jóslatait

^[4] vape (ejtsd: vép): Elektronikus párologtató eszköz, amely nikotintartalmú folyadékból képez mesterséges gőzt

^[5] billogozás: Régies szó arra, amikor a lovakat a sütővassal megjelölik

^[6] snüssz: Íny alá helyezhető, nikotintartalmú tasak

Farkas Fanni

A nap már magasan járt, amikor a két fiú elérte a patak partot. Minden nap kimentek oda játszani, mert az otthoni játékok ebben a napszakban unalmassá váltak. Főleg ilyenkor, amikor már a nyár küszöbén állunk. A fiúk letelepedtek közel a vízfolyáshoz és elővették a tutajokat, amiket délelőtt készítettek.

– Készen állsz a versenyre? – kérdezte a magasabb, szeplős fiú.
– Igen! – kiáltotta izgatottan a másik.

A tutajokat vízre eresztették és futottak velük a patak mentén, egyre jobban túl drukkolva egymás hajóit. A fiúk nagyon élvezték a játékot, de annyira belemerültek, hogy nem vették észre a horgászt. A bácsi földhöz vágta a horgász sityakját és megindult a két gyerek felé. Az arca rákvörös volt. Elkezdte leteremteni a fiúkat, hogy ezt így, ilyenkor, ezen a helyen, ilyen körülmények között semmiképpen sem. Nem szabad. Sőt! Tilos. És egyébként is az anyjuk nem tanított nekik semmi jóérzést? A két fiú egymásra nézett, ugyanis nem tudták mi az a jóérzés. Ha azt jelenti, hogy jól érezni, akkor az teljesen meg van és nem is kell az anyjuknak tanítani rá őket, mert amint a bácsi is láthatja, ők igazán jól érzik magukat. Csak azt nem értik, hogy akkor mitől van ennyire kiakadva?

A fejmosás után a fiúk továbbálltak. A tutajokat már rég messzire sodorta az ár, úgyhogy muszáj volt más elfoglaltság után nézniük. Bementek az erdőbe, mert eszükbe jutott a titkos bunker, amit még ősszel építettek. Kitalálták, hogy március tizenötödikéset fognak játszani. A játék nagyon egyszerű volt, mert csak annyiból állt, hogy eljátszották az 1848-49-es szabadságharc eseményeit. Azért választották ezt a játékot, mert mostanában a felnőttek sokat beszélnek katonákról meg háborúról.

– Én leszek Petőfi! – mondta a pöttöm fiúcska.
– Én meg Kossuth! – mondta a másik.

A szereposztás után jöhetett a forradalom első állomása: a Pilvax kávéház. Ez a bunker belsejében volt. A kisebb fiú szónoklatokat mondott Petőfi nevében, míg a másik egy dallamot dúdolt. Unta már a sok beszédet, ő csak a csata részt várta. A kisfiú kénytelen volt abbahagyni a beszédet, mert a másik fiú már túl hangosan énekelt. És azért is megállt, mert felismerte a dallamot.

– Én ezt ismerem! – rikkantotta el magát – Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva! – énekelt.

A nagyobbik fiú fölnevetett.

– Jó szövege van ennek a dalnak. Pont a mi nevünket használja. Gábor – mutatott a kisfiúra – Áron – majd magára.

Most már Gábor is kacagott. A dalt együtt énekelve meneteltek ki a bunkerből. Tettek pár kört éneklés közben, de mivel csak ezt az egy sort ismerték a dalból, ezért hamar megunták. Gábor fölállt egy farönkre és elkezdte szavalni a Nemzeti Dalt. Áron vele együtt mondta a refrént. A hangulat lassan a tetőfokára hágott, ugyanis most következett a legizgalmasabb rész, a csata! Sokáig játszottak, de amint sötétedni kezdett elindultak hazafelé. Nem is tudták, de aznap volt az utolsó alkalom az életükben, hogy együtt játszottak ott a szabadban. Ugyanis az országban háború tört ki. A háború felforgatta az életüket. Nem volt többé mese, játék. A házukat lerombolták és menekülniük kellett. Évekkel később a sok szenvedés közepette egy súlyos tragédia érte a családot. Gábort holtan találták meg egy mezőn. Lőtt sebhelye volt. Áron a kezében tartotta halott testvérét és csak sírt és sírt. Az anyja is zokogott. A gyászolók viszont nem maradhattak soká, mert menniük kellett tovább a menekültekkel. Pár hónappal később egy szekéren utaztak Litvánia felé, amikor Áront lerángatta pár katona onnan. A fiúnak be kellett állnia a hadseregbe, mert már tizenhat éves volt. Az anya hisztérikusan rimánkodott, hogy ne vigyék el az egyetlen megmaradt fiát, de nem volt mit tenni.

***

Áron a fronton menetelt a bokáig érő hóban a sok katona között egyenesen a vesztébe. A bajsza alatt egy ismerős dallamot dúdolt, ami így kezdődik: Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva.