Bilingual Feature

Boldizsár Berényi

Translated from the Hungarian by Diana Senechal

The figure stands motionless beside my bed, its breath slow and steady, its chest gently rising and falling with each exhalation. Dark brown, perhaps black eyes stare straight ahead, unblinking. In its hand, a brown cigar burns slowly, the smoke enveloping its form, swirling thick and almost tangible around it.

The features of its face blur into darkness, barely visible in the dim light. Its clothes are worn, as if carrying the dust of centuries. Yet it still emanates an air of elegance with its long overcoat. The sound of its steps is barely audible, almost floating, like the gentle whisper of a soul. Within its shadow resides an inexplicable darkness, swallowing light and clarity.

Words catch in my throat as I glance at it, questions erupting within me, but the figure remains silent. And so do I. It just stands there, quiet, yet I tremble, and I just stare, searching for answers.

Slowly, the devil sheds its black cloak.

And a familiar face emerges, filled with hatred. My father stands before me, coldly gazing, rigid and upright. In his hand, no longer a cigar but a silver pistol gleams. His features are familiar, but now they appear in a different light, aflame with anger. His clothes are dark, as if stained by his own sins, weighed down by responsibility. The sound of his steps thunders like fate-forged armor, yet he doesn’t move.

Within his shadow, darkness still resides, but now it doesn’t conceal; it emanates from him, engulfing everything around.

Words falter, my throat suddenly goes dry, my pupils dilate as I look upon him,

….. Father? Or am I him?

The question swirls within me. I still can’t move. My bed tightens its grip. “Father?” I whisper once more, but my voice is just a quiet wheeze, a motionless breath. The sound of my father’s steps approaches, heavy on the cold floor. The moonlight bounces off the gun’s steel-gray surface, like death’s cold kiss.

Our eyes lock, motionless. Time freezes. Memories of past years whirl within me, but there’s no escape. Silence screams around us as the barrel of the gun points towards my heart. The cold steel rests on my chest.

I just stare at him, helpless, words imprisoning me in my own dark world. Then, in the silence, everything falls. I just wait for his decision, my fate, the ultimate judgment.

The sudden crack of the shot breaks the silence, and a sharp pain sweeps through my body. As if hot fire were my essence, penetrating and poisoning every cell.

Disgust twists his face as he looks into my eyes. For a moment, I can glimpse all his bitterness, disappointment, and pity. But still, there remains a cold aloofness where paternal love should have been, but never was.

Life suddenly starts seeping out of me, each breath growing heavier, each movement more painful. My body remains rigid, but my soul is shattered, lost in the cold shadow of death.

While I still lie among the usually comfortable pillows of my bed, which now seem to shrink in my father’s presence, turning into cold stone, the sharp reality of death presses against my chest. I’m going to die. Life is draining out of me, and I just wait for the eternal darkness to swallow everything I am.

In the last moment, as the final fragment of life fades away, when the last beat of my heart quiets the tiny noises of my body, one last question echoes in my mind: Why? But the answer never arrives, only silence and darkness.

Me and Him.

Boldizsár Berényi

Az alak mozdulatlanul áll az ágyam mellett, lélegzete lassú és egyenletes, mellkasa óvatosan mozog fel-le minden egyes alkalommal mikor a levegő elhagyja tüdejét. Sötét barna, talán fekete színű szemei mereven néznek előre, nem pislognak egyáltalán. Kezében egy barna szivar lassan ég, füstje körülöleli alakját, kígyózik körülötte, sűrű, szinte megfogható.

Arcának vonásai homályba vesznek, alig láthatók a sötétben. Ruhái kopottak, mintha évszázadok porát hordaná magán. De mégis elegáns hatást kelt hosszú ballon kabátjával. Lépteinek hangja alig hallható, szinte lebeg, mint a lélek szelíd susogása. Árnyékában valami megmagyarázhatatlan sötétség lakozik, elnyelve a fényt és világosságot

A szavak elakadnak a torkomban, mikor rápillantok, kérdések robbannak fel bennem, de az alak csak néma marad. És én is. Csak áll ott, csendes, de mégis rettegek, és én csak bámulom, keresve a válaszokat

Az ördög fekete köntösét lassan leveti,

S előbukkan egy ismerős arc, megannyi gyűlölettel telve. Apám áll előttem, hideg tekintettel, merev, egyenes tartással. Kezében már nem szivar, hanem egy ezüstös színű pisztoly díszeleg. Az arcának vonásai ismerősek, de most más fényben tűnnek fel, a harag lángja ég a tekintetében. Ruhái sötétek, mintha a saját bűneitől mocskos, felelősség terhét cipelő lény lenne. Lépteinek hangja dübörög, mint a sors kovácsolta vaspáncél, de meg se mozdul

Az árnyékában még mindig a sötétség lakozik, de most nem rejteget, hanem kiárad belőle, beterítve mindent, mindent, ami körülveszi

A szavak elakadnak, a torkom hirtelen kiszárad, a pupillám kitágul mikor rápillantok,

….. Apám? Vagy ő lennék én?

A kérdés csak kavarog bennem. Mozdulni még mindig nem tudok, Az ágyam egyre jobban magához szorít

„Apa?” suttogom még egyszer, de hangom csak egy csendes zihálás, egy mozdulatlan lélegzet. Apám lépteinek hangja közeledik, nehéz léptek a hideg padlón. A hold fénye tükröződik a az acélszürke pisztolyon, mint a halál hideg csókja.

Szemeim az övére tapadnak, mozdulatlanok vagyunk. Az idő is megmerevedik. Az elmúlt évek emlékei szédületesen kavarognak bennem, de nincs menekvés. A csend üvölt körülöttünk, miközben a pisztoly hegyét a szívem felé irányítja. A hideg acél cső megpihent a mellkasomon,

Én csak nézek rá, tehetetlenül, a szavak beszorítanak engem a saját sötét világomba. Aztán a csendben, minden eldől. Én csak várom a döntését, a sorsomat, a végső ítéletet.

A lövés hirtelen csattanása megtöri a csendet, és egy éles fájdalom söpör végig testemen. Mintha forró tűz égetné lényemet, minden egyes sejtbe behatolva, megmérgezve azt.

Az arcát az undor torzítja el, miközben a szemeimbe néz. Egy pillanatra láthatóvá válik benne az összes keserűség, a csalódás és a sajnálat. De még mindig ott van a hideg ridegség, ahol egykor apai szeretetnek kellett volna lennie, mely sosem volt.

Az élet hirtelen elkezd kiszivárogni belőlem, minden lélegzet egyre nehezebben jön, és minden mozdulat egyre fájdalmasabbá válik. A testem merev marad, de a lelkem már darabokban, a halál hideg árnyékába veszve.

Miközben még mindig az ágyam általában kényelmes párnái közt fekszem, melyek mintha apám jelenlétében szégyellenék magukat és hideg kővé változnának, az elmúlás hirtelen éles valósága nyomja a mellkasomat. Meg fogok halni. Az élet kifolyik belőlem, és én csak várom, hogy az örök sötétség magába szívja mind azt, ami vagyok.

Az utolsó pillanatban, amikor az élet végső foszlánya is elillan, mikor a szív utolsó dobbanása elcsendesíti testem apró neszeit, egy utolsó kérdés zúg a fejemben: Miért? De a válasz sosem érkezik meg, csak a csend és a sötétség marad.

Én és Ő.

Boldizsár Berényi

Translated from the Hungarian by Diana Senechal

– Let’s take a look at you, wretch – the man said, staring into my eyes. The eye contact lasted no more than a few seconds, since I felt awkward and didn’t like seeing into others’ souls. – Why do you always dress like that? –  He kept berating me and trying to catch my eye, but I started focusing on his facial features.  I noticed that he had just shaved, since his face had scrapes on it. His sunburned skin was further darkened by dirt and dust. He exuded an odor of old alcohol, not much, just enough for me to detect; maybe the stench of the sewer drowned out the whiff of beer.

I saw him speaking but didn’t hear his voice. I was preoccupied with something else.

– Do you hear me, idiot? – he burst out in rage, striking my nape. His hand was heavy and angular. It had no trace of gentleness or weakness. Still, the blow didn’t hurt all that much.

– Now I’m gonna climb down into the sewer – he continued upon noticing that finally, and for the first time that day, I was really paying attention to him. – All you have to do is hand me the right tool from my chest when I ask for it. Get it?

I didn’t want to answer, and he probably noticed this, because he didn’t wait for a reply; he was already climbing. He creaked for a few minutes down the dingy ladder. I started getting nervous nervous when silence suddenly fell. I finally immersed myself in the details. The clouds gathering under the sky almost merged with the horizon, as if the sea of wheat had a majestic storm in store for us.

Suddenly a bird swooped over my head. At first I only saw a shadow on the ground as it flew above me, then I looked up and saw it. Its shape was somehow flawed, as if someone had created it in a dream. Its motion had me mesmerized. I had attention for nothing but the way its wings beat softly and its golden feathers trembled gently with each movement. It dwarfed everything else; the man’s voice, the sewer, the world around me were all lost, and only the bird remained.

– Hey, can you hear me? Give me a wrench! – the man’s voice yanked me back to reality. I didn’t look at him, I just rummaged blindly in the chest and pulled out a tool, which I handed over at once. I didn’t even look back; I just kept watching the bird. The tool clattered loudly in his hand as he took it, but I didn’t care.

The bird approached me slowly; its eyes nearly hypnotized me. I felt inexplicably attracted to it. My trembling hand unconsciously groped for my knife in my pocket as I approached it. I took it out slowly, almost cautiously. With each step I became more and more lost in the bird’s spell.

As I looked at this magical creature, a mad smile stole over my face. I was filled with an unusual happiness, as if feeling alive for the first time. That smile filled me to the brim as the bird came even closer, almost within arm’s reach.

I stopped before the bird, its feathers glistening in the rays of sunlight breaking through the thick black clouds. A strange calm came over me as I leaned closer. Its gaze almost met mine; it understood what I was planning. Now I didn’t mind the eye contact; in fact I enjoyed seeing the depths of the creature’s soul.

– Let’s take a look at you, wretch – I said softly, as if it were the most natural thing in the world, and stabbed it with a single motion. The gold and pink feathers fluttered for a moment, then, slowly and majestically, the bird collapsed before me.

Boldizsár Berényi

– Hogy nézel ki te dög – mondta a férfi, miközben a szemembe nézett. Bár a szemkontaktus nem tartott tovább pár másodpercnél, mivel kínosnak tartottam és nem is szerettem mások lelkébe látni. – Hogy neked muszáj mindig így öltöznöd. –  Még egy ideig szidott és kereste a tekintetem, de én arcának részleteit kezdtem el vizsgálni.  Észrevettem, hogy frissen borotválkozott hiszen arcán néhol vágás nyomok látszottak. Nap pirította bőrét a kosz és por sötétítette tovább. Az öreg alkohol szagot árasztott bár nem erősen, éppen, hogy csak megéreztem, talán a csatorna szaga nyomta el sörszagot.

Láttam, hogy beszél, de a hangját nem hallottam. Mással voltam elfoglalva.

– Hallasz szédült gyerek? – kérdezte vehemensen és tarkón csapott. A keze kemény volt és szögletes. A szelídség és gyöngeség egyetlen jelét se mutatta. Ugyan az ütés nem fájt annyira

– Most lemászok a szennyvíz csatornába – folytatta miután észrevette, hogy végre, és előszőr ezen a napon tényleg figyelek rá. – Annyi a dolgod, hogy a ládámból a megfelelő szerszámot ide adod amikor kérem. Értetted?

Nem akartam neki válaszolni és ezt valószínűleg ő is tudta mert a válaszra nem várt, már mászott is. Pár percig nyikorogva lépkedett az ócska létrán. Már kezdett idegesíteni mikor hirtelen csend lett. Végre elmerülhettem a részletekben. Az égalján gyülekező felhők szinte egybeolvadtak a látóhatárral, mintha a búzatenger egy fenséges vihart tartogatna számunkra.

Egyszer csak egy madár suhant el a fejem felett. Először csak egy árnyékot láttam a földön, ahogy átrepült a fejem fölött, majd felnéztem, és megláttam őt. A madár formája valahogy tökéletlen volt, mintha valaki álmában alkotta volna. A mozgása elbűvölt. Nem tudtam másra figyelni, csak arra, ahogy a szárnyai lágyan verdesnek, és az aranyszínű tollak finoman remegnek minden egyes mozdulatnál. Minden más eltörpült mellette; a férfi hangja, a szennyvízcsatorna, a körülöttem lévő világ mind elveszett, és csak a madár maradt.

– Hé, hallod? Adj egy csavarkulcsot! – a férfi hangja durván visszarántott a valóságba. Nem néztem rá, csak vakon kotorásztam a ládában, és előhúztam egy szerszámot, amit azonnal odanyújtottam neki. Vissza sem néztem, csak a madarat figyeltem tovább. A szerszám hangosan csörgött a kezében, ahogy elvette, de nem törődtem vele.

A madár lassan közeledett felém, szemei szinte hipnotizáltak. Éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan vonzást gyakorol rám. Reszkető kezem öntudatlanul a zsebemben a bicskámat tapogatta miközben haladtam felé.  Lassan, szinte óvatosan vettem elő.  Minden lépéssel egyre inkább elvesztem a madár bűvkörében.

Ahogy néztem ezt a varázslatos lényt, őrült mosoly kúszott az arcomra. Valami szokatlan boldogság öntött el, mintha most először érezném igazán, hogy élek. Ez a mosoly teljesen eltöltött, ahogy a madár még közelebb jött hozzám, szinte karnyújtásnyira.

Megálltam a madár előtt, tollai csillogtak a vastag fekete felhők közt áttörő napfény sugarai alatt. Valami különös nyugalom árasztott el, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Tekintete szinte szembeállt az enyémmel, értette mit tervezek. Most nem bántam a szemkontaktust, sőt kifejezetten élveztem ahogy a lény lelkének mélyére látok.– Hogy nézel ki te dög – mondtam neki halkan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és egy hirtelen mozdulattal leszúrtam. Az arany és rózsaszín tollak egy pillanatra szétrebbentek, majd a madár lassan, méltóságteljesen összeomlott előttem.

Boldizsár Berényi

Translated from the Hungarian by Diana Senechal

The morning was cold, as always. The fog slowly lifted over the city, like a cloak wrapping the world. The bus stop was empty; only I stood there, with deserted streets behind me and the glass-walled bus stop shelter ahead of me, reflecting back only my face. I still didn’t understand why I waited every morning. Perhaps because I had to pass the time somehow before going to school. Or maybe because I hoped for something, though I no longer knew exactly what or why.

Over the years, time became blurry. Every morning the same routine: waking up, bathing, getting dressed, and then this waiting. The bus never ran late, nothing ever changed. And neither did I.

What’s the bus driver’s name? I probably know, but it escapes me now. I’ve forgotten so much over the years.

People rush past me as if they have urgent matters to attend to. Maybe they do, but I can’t imagine what. Perhaps they, too, are waiting for something, like me. Or perhaps they’ve already found what I lost long ago, or what I never found.

I try to piece my past together, but I remember it only vaguely. Something happened, something important. But it’s all the same now. It doesn’t matter. Nothing does.

The clock ticks, as always. The bus still hasn’t come. But I am no longer waiting for it. I am just standing here, a solitary figure in the city’s bustle, trying to understand what I’m doing here, why me. Then suddenly I get it. I’m just a shadow in my own life. I vanished somewhere over the years, and now I exist only as an empty shell. Burnout has seized my soul, and now I don’t know what to do with it.

The bus arrived. Maybe I should go now. Maybe I could change something in my life. But I just stood there, motionless, and watched as people boarded and moved on with their lives. Perhaps tomorrow I’ll try again. Maybe then I’ll succeed. Maybe. But it doesn’t matter now. Nothing does.

Boldizsár Berényi

A reggel hideg volt, ahogy mindig. A köd lassan emelkedett a város felett, mint valami köpeny, ami eltakarja a világot. A buszmegálló üres volt, csak én álltam ott, hátam mögött a kihalt utcák, előttem pedig az üveges falú váró, ami csak az arcomat tükrözte vissza.

Még mindig nem értettem, miért várok minden reggel. Talán azért, mert az időt úgyis el kell töltenem valamivel, mielőtt iskolába megyek. Vagy talán azért, mert reménykedtem valamiben, bár már nem tudtam, pontosan miben, és miért.

Az évek során az idő elmosódott. Minden reggel ugyanaz a rutin: felkelek, fürdés, öltözködés, és azután ez a várakozás. A busz sosem késik, sosem változik semmi. És én sem.

Hogy hívják a buszsofőrt? Valószínűleg tudom, de most nem jut eszembe. Olyan sok minden elfelejtettem már az évek során.

Az emberek mellettem rohannak, mintha valami sietős dolguk lenne. Lehet, hogy van, de nem tudom elképzelni, mi lehet az. Talán ők is ugyanúgy várnak valamire, mint én. Vagy talán ők már megtalálták azt, amit én már rég elvesztettem, vagy amit meg se találtam.

A múltamat próbálom kitalálni, de csak homályos emlékeim vannak róla. Valami történt, valami fontos. De most már mindegy. Nem számít. Semmi sem számít.

Az óra ketyeg, ahogy mindig. Még mindig nincs itt a busz. De én már nem is várom. Csak állok itt, egy magányos alak vagyok a város zajában, és próbálom megérteni, miért vagyok itt, miért pont én. Aztán hirtelen megértettem. Én csak egy árnyék vagyok a saját életemben. Eltűntem valahol az évek során, és most csak üres héjaként létezek. A kiégés elfoglalta a lelkemet, és most már nem tudok mit kezdeni vele.

A busz megjött. Talán most mennem kellene. Talán most változtathatnék valamit az életemen. De én csak álltam ott, mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy az emberek beszállnak, és továbbállnak az életükben.

Majd holnap újra megpróbálom. Talán akkor már sikerül. Talán. De most már mindegy. Nem számít. Semmi sem számít.