Boldizsár Berényi
– Hogy nézel ki te dög – mondta a férfi, miközben a szemembe nézett. Bár a szemkontaktus nem tartott tovább pár másodpercnél, mivel kínosnak tartottam és nem is szerettem mások lelkébe látni. – Hogy neked muszáj mindig így öltöznöd. – Még egy ideig szidott és kereste a tekintetem, de én arcának részleteit kezdtem el vizsgálni. Észrevettem, hogy frissen borotválkozott hiszen arcán néhol vágás nyomok látszottak. Nap pirította bőrét a kosz és por sötétítette tovább. Az öreg alkohol szagot árasztott bár nem erősen, éppen, hogy csak megéreztem, talán a csatorna szaga nyomta el sörszagot.
Láttam, hogy beszél, de a hangját nem hallottam. Mással voltam elfoglalva.
– Hallasz szédült gyerek? – kérdezte vehemensen és tarkón csapott. A keze kemény volt és szögletes. A szelídség és gyöngeség egyetlen jelét se mutatta. Ugyan az ütés nem fájt annyira
– Most lemászok a szennyvíz csatornába – folytatta miután észrevette, hogy végre, és előszőr ezen a napon tényleg figyelek rá. – Annyi a dolgod, hogy a ládámból a megfelelő szerszámot ide adod amikor kérem. Értetted?
Nem akartam neki válaszolni és ezt valószínűleg ő is tudta mert a válaszra nem várt, már mászott is. Pár percig nyikorogva lépkedett az ócska létrán. Már kezdett idegesíteni mikor hirtelen csend lett. Végre elmerülhettem a részletekben. Az égalján gyülekező felhők szinte egybeolvadtak a látóhatárral, mintha a búzatenger egy fenséges vihart tartogatna számunkra.
Egyszer csak egy madár suhant el a fejem felett. Először csak egy árnyékot láttam a földön, ahogy átrepült a fejem fölött, majd felnéztem, és megláttam őt. A madár formája valahogy tökéletlen volt, mintha valaki álmában alkotta volna. A mozgása elbűvölt. Nem tudtam másra figyelni, csak arra, ahogy a szárnyai lágyan verdesnek, és az aranyszínű tollak finoman remegnek minden egyes mozdulatnál. Minden más eltörpült mellette; a férfi hangja, a szennyvízcsatorna, a körülöttem lévő világ mind elveszett, és csak a madár maradt.
– Hé, hallod? Adj egy csavarkulcsot! – a férfi hangja durván visszarántott a valóságba. Nem néztem rá, csak vakon kotorásztam a ládában, és előhúztam egy szerszámot, amit azonnal odanyújtottam neki. Vissza sem néztem, csak a madarat figyeltem tovább. A szerszám hangosan csörgött a kezében, ahogy elvette, de nem törődtem vele.
A madár lassan közeledett felém, szemei szinte hipnotizáltak. Éreztem, hogy valami megmagyarázhatatlan vonzást gyakorol rám. Reszkető kezem öntudatlanul a zsebemben a bicskámat tapogatta miközben haladtam felé. Lassan, szinte óvatosan vettem elő. Minden lépéssel egyre inkább elvesztem a madár bűvkörében.
Ahogy néztem ezt a varázslatos lényt, őrült mosoly kúszott az arcomra. Valami szokatlan boldogság öntött el, mintha most először érezném igazán, hogy élek. Ez a mosoly teljesen eltöltött, ahogy a madár még közelebb jött hozzám, szinte karnyújtásnyira.
Megálltam a madár előtt, tollai csillogtak a vastag fekete felhők közt áttörő napfény sugarai alatt. Valami különös nyugalom árasztott el, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Tekintete szinte szembeállt az enyémmel, értette mit tervezek. Most nem bántam a szemkontaktust, sőt kifejezetten élveztem ahogy a lény lelkének mélyére látok.– Hogy nézel ki te dög – mondtam neki halkan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és egy hirtelen mozdulattal leszúrtam. Az arany és rózsaszín tollak egy pillanatra szétrebbentek, majd a madár lassan, méltóságteljesen összeomlott előttem.