Boldizsár Berényi
A reggel hideg volt, ahogy mindig. A köd lassan emelkedett a város felett, mint valami köpeny, ami eltakarja a világot. A buszmegálló üres volt, csak én álltam ott, hátam mögött a kihalt utcák, előttem pedig az üveges falú váró, ami csak az arcomat tükrözte vissza.
Még mindig nem értettem, miért várok minden reggel. Talán azért, mert az időt úgyis el kell töltenem valamivel, mielőtt iskolába megyek. Vagy talán azért, mert reménykedtem valamiben, bár már nem tudtam, pontosan miben, és miért.
Az évek során az idő elmosódott. Minden reggel ugyanaz a rutin: felkelek, fürdés, öltözködés, és azután ez a várakozás. A busz sosem késik, sosem változik semmi. És én sem.
Hogy hívják a buszsofőrt? Valószínűleg tudom, de most nem jut eszembe. Olyan sok minden elfelejtettem már az évek során.
Az emberek mellettem rohannak, mintha valami sietős dolguk lenne. Lehet, hogy van, de nem tudom elképzelni, mi lehet az. Talán ők is ugyanúgy várnak valamire, mint én. Vagy talán ők már megtalálták azt, amit én már rég elvesztettem, vagy amit meg se találtam.
A múltamat próbálom kitalálni, de csak homályos emlékeim vannak róla. Valami történt, valami fontos. De most már mindegy. Nem számít. Semmi sem számít.
Az óra ketyeg, ahogy mindig. Még mindig nincs itt a busz. De én már nem is várom. Csak állok itt, egy magányos alak vagyok a város zajában, és próbálom megérteni, miért vagyok itt, miért pont én. Aztán hirtelen megértettem. Én csak egy árnyék vagyok a saját életemben. Eltűntem valahol az évek során, és most csak üres héjaként létezek. A kiégés elfoglalta a lelkemet, és most már nem tudok mit kezdeni vele.
A busz megjött. Talán most mennem kellene. Talán most változtathatnék valamit az életemen. De én csak álltam ott, mozdulatlanul, és figyeltem, ahogy az emberek beszállnak, és továbbállnak az életükben.
Majd holnap újra megpróbálom. Talán akkor már sikerül. Talán. De most már mindegy. Nem számít. Semmi sem számít.