Boldizsár Berényi
Az alak mozdulatlanul áll az ágyam mellett, lélegzete lassú és egyenletes, mellkasa óvatosan mozog fel-le minden egyes alkalommal mikor a levegő elhagyja tüdejét. Sötét barna, talán fekete színű szemei mereven néznek előre, nem pislognak egyáltalán. Kezében egy barna szivar lassan ég, füstje körülöleli alakját, kígyózik körülötte, sűrű, szinte megfogható.
Arcának vonásai homályba vesznek, alig láthatók a sötétben. Ruhái kopottak, mintha évszázadok porát hordaná magán. De mégis elegáns hatást kelt hosszú ballon kabátjával. Lépteinek hangja alig hallható, szinte lebeg, mint a lélek szelíd susogása. Árnyékában valami megmagyarázhatatlan sötétség lakozik, elnyelve a fényt és világosságot
A szavak elakadnak a torkomban, mikor rápillantok, kérdések robbannak fel bennem, de az alak csak néma marad. És én is. Csak áll ott, csendes, de mégis rettegek, és én csak bámulom, keresve a válaszokat
Az ördög fekete köntösét lassan leveti,
S előbukkan egy ismerős arc, megannyi gyűlölettel telve. Apám áll előttem, hideg tekintettel, merev, egyenes tartással. Kezében már nem szivar, hanem egy ezüstös színű pisztoly díszeleg. Az arcának vonásai ismerősek, de most más fényben tűnnek fel, a harag lángja ég a tekintetében. Ruhái sötétek, mintha a saját bűneitől mocskos, felelősség terhét cipelő lény lenne. Lépteinek hangja dübörög, mint a sors kovácsolta vaspáncél, de meg se mozdul
Az árnyékában még mindig a sötétség lakozik, de most nem rejteget, hanem kiárad belőle, beterítve mindent, mindent, ami körülveszi
A szavak elakadnak, a torkom hirtelen kiszárad, a pupillám kitágul mikor rápillantok,
….. Apám? Vagy ő lennék én?
A kérdés csak kavarog bennem. Mozdulni még mindig nem tudok, Az ágyam egyre jobban magához szorít
„Apa?” suttogom még egyszer, de hangom csak egy csendes zihálás, egy mozdulatlan lélegzet. Apám lépteinek hangja közeledik, nehéz léptek a hideg padlón. A hold fénye tükröződik a az acélszürke pisztolyon, mint a halál hideg csókja.
Szemeim az övére tapadnak, mozdulatlanok vagyunk. Az idő is megmerevedik. Az elmúlt évek emlékei szédületesen kavarognak bennem, de nincs menekvés. A csend üvölt körülöttünk, miközben a pisztoly hegyét a szívem felé irányítja. A hideg acél cső megpihent a mellkasomon,
Én csak nézek rá, tehetetlenül, a szavak beszorítanak engem a saját sötét világomba. Aztán a csendben, minden eldől. Én csak várom a döntését, a sorsomat, a végső ítéletet.
A lövés hirtelen csattanása megtöri a csendet, és egy éles fájdalom söpör végig testemen. Mintha forró tűz égetné lényemet, minden egyes sejtbe behatolva, megmérgezve azt.
Az arcát az undor torzítja el, miközben a szemeimbe néz. Egy pillanatra láthatóvá válik benne az összes keserűség, a csalódás és a sajnálat. De még mindig ott van a hideg ridegség, ahol egykor apai szeretetnek kellett volna lennie, mely sosem volt.
Az élet hirtelen elkezd kiszivárogni belőlem, minden lélegzet egyre nehezebben jön, és minden mozdulat egyre fájdalmasabbá válik. A testem merev marad, de a lelkem már darabokban, a halál hideg árnyékába veszve.
Miközben még mindig az ágyam általában kényelmes párnái közt fekszem, melyek mintha apám jelenlétében szégyellenék magukat és hideg kővé változnának, az elmúlás hirtelen éles valósága nyomja a mellkasomat. Meg fogok halni. Az élet kifolyik belőlem, és én csak várom, hogy az örök sötétség magába szívja mind azt, ami vagyok.
Az utolsó pillanatban, amikor az élet végső foszlánya is elillan, mikor a szív utolsó dobbanása elcsendesíti testem apró neszeit, egy utolsó kérdés zúg a fejemben: Miért? De a válasz sosem érkezik meg, csak a csend és a sötétség marad.
Én és Ő.