Katona Bence Patrik
Hol is kezdjem… talán be kéne mutatkozzak, hisz az az illendő. Fehérzoknis Fekete vagyok a legdivatosabb a legudvariasabb Felis silvestris catus (vagyis macska). Amikor megszülettem mindenki csak ámult és bámult. Biztosan nem láttak még ilyen szép kandúrt, mint jó magam. Hamar el kellett búcsúznom édesanyámtól még a születésem napján. Azóta mondják a vének nekem, hogy szerencsés vagyok, hogy megszülettem sőt szerencsés vagyok, hogy még élek, de engem ez kicsit sem aggaszt, hisz tudom, hogy én egy különleges macsek vagyok. Mind a kilenc életembe csak kettő gondom volt. Az első az egészségem a második pedig a közösség, ahol élek. Mondhatni a társaság az nagyobb probléma, mint az egészségem, hisz ha mérgező légtérben van a macska az még a jó létemre is hatással van… miért mondom el ezeket neked? Úgy sem érted miről nyávogok. Vagy talán, nem tudsz beszélni? Hahó? Ezt egy igennek veszem, de nincs mit tenni folytatni kell tovább a mesélést. Szeretnéd tudni miért mondom el? Szeretnéd tudni, hogy mi az a meglepő ok, amiért végig kell hallgass? Egyszerű, ha nem bonyolítod: szeretném, ha meghallgatnának. Szeretném hogy mindenkinek elérhetőek legyenek a gondolataim, ha nem is közvetlen élőben, hanem írott formában. De miért húzzam ezzel a saját drága időmet, sietnem kell, hisz kifutok az időből. Egyszerű, de még is olyan nagyszerű napjaim voltak. Aludtam, ettem, ittam majd újra aludtam. Annyira jó volt, persze amíg tartott. Nem tudom már milyen hely volt az, de olyan volt, mint a macskamennyország. Voltunk egy páran. De mindig jöttek újak és a régiek meg mentek el. Volt amikor egy kétlábon járó négyet is elvitt belőlünk. Nem akartam sosem menni velük. Egyszer probálkoztak ám, aztán úgy megharaptam őket, ki is kaptam tőlük. Azóta kerültem egy elkülönített ketrecbe. Ebben a ketrecben még inkább a saját akaratom szerint tevénykedhetek. Aludhatok, ehetek és persze aludhatok megint. Viszont egy dolog zaklatott. Ráláttam egy kapura, előtte nem láttam rá, hisz máshol voltam. Ott csak azt láttam, hogy elviszik a véneket előlünk. Gondoltam mindig magamba, hogy egy nyugdíjas szállóba kidobják őket, hisz velünk hyperaktív vadócokkal nincs bírás, nem bírják felvenni a tempót velünk, főleg velem, hisz minél öregebb vagyok, de egyre csalafintább, mint egy vénróka. Láttam őket kimenni azon az ajtón három vénnel. Szerencsémre az ajtó nem csukodott be teljesen és ketrecből pont láttam azt amit látnom kellett egy kis résen.
Undorító az összes, mindegyik egytől egyig. Igaz hogy csak egy rés volt, de én tudom mit láttam. Bajtársaim fejét körbe kenve a vörös életerejükkel. Úgy éreztem menekülnöm kellene, de ketrecben voltam. Pánikoltam nem tudtam mit csináljak félemben, egy dolgot tudtam csinálni . Azt is másoktól tanultam el. Elég praktikus volt mindig a lehető legnagyobbnak kellett tűnjek, hisz biza engem, ha megprobáltok kiszedni, akkor nem látjátok a holnapot. Igen hisz kivájom a szemüket. Megusztam becsukták az ajtót. Eljött az este, nem birtam aludni, enni és még inni sem. Kínzott a tény, hogyha megvénülök elvisznek. Kínzott az, hogy barátaim, harcoló pajtásaim naívan ott éldegélnek a másik ketrecben semmit se sejtve… muszáj elmondanom, de világosban nem beszélhettem velük, hisz a hatalmas lények észreveszik, ha torkom szakattából a terem egyik oldalából a másikba nyávogom. Akkor kellett megtegyem mikor már pihennek a nagy majmok. Figyelmeztetem őket, igen mindenkit. Ez a dolgom. Tudniuk kell, hogy mi történik mindenkivel vénség után, mondogattam magamba nyugtalanul. Eljött az idő! vettem egy nagy levegőt és elkezdtem -A MACSKAMENNYORSZÁG HAZUGSÁG. AZ AJTÓN TÚL NINCS ÉDEN SEM MELEGSÉG. -rövidre kellett fogjam, mert én magam sem értettem mi történt az ajtón túl. Elsőnek senki sem hallotta vagy csak nem akarták hallani. Miért nem akarták hallani? Másodjára már felfigyeltek rám páran, de addig nem hagytam abba, amíg a falka fele nem kezdett figyelni rám. Azt hittem kérdésekkel dobáloznak majd, mint például: mivan akkor túl az ajtón? Vagy talán csak annyit, hogy mondjam el bővebben. De semmi, egyre többen csak szídtak és csak szídtak. “Miért nem mész már aludni te bolond?”, “megőrített a magány?”. Tudom mit láttam és nem fogom annyiban hagyni, hogy nem törődöm az üggyel. Tudnom kell az igazat.
Három hosszú év kellett. Mennyi barátok, mennyi bajtársak haltak meg, de nem hiába.Hittem abban, hogy egy jó tervhez kulcsfontosságű a tervvel eltöltött idő. Töprengtem, elmélkedtem mire rájöttem a tökéletes terve. Minden macskát elvisznek minden hónapban szépítesre. Levágják éles karmaikat és megigazítják szőrüket. Sosem tartottam ezt fontosnak, mert én, mint a legszebb, legdivatosabb ifjú kandúrnak nem kellenek e-fajta törödések, hisz szép vagyok anélkül is. A terv nagyon egyszerű, de nagyon nehéz, hogy beválljon. Ki kell kiszedniük a ketrecből, ekkor jön a nagy csel. Félreraktam ketrecemben a szép pihepuha ágyikom alatt legragacsosabb rágosabb maradékokat, amit egymásba tapasztottam. Mikor probálnák bezárni a ketrecet csak szimplán a tappancsommal odagurítom és beakad. Azt fogják hinni, hogy zárva van. Nem szeretek rizikót vállalni, de ha itt az a tét, hogy ne vigyenek minket az ajtón túlra, akkor muszáj ezt tennem. Minden a tervek szerint haladt egyesével vitték barátaimat a kozmetikába. Amióta másik ketrecben vagyok mindig utoljára visznek, de nem számít… valami szokatlant éreztem akkor. Nem tudtam mi lehet az. Annyira megszállottja voltam a tervnek, mert tudtam, hogy ez az utolsó esélyem. Ha ezt elbukom mindennek lőttek. Ez volt a fejemben folyamatosan. Én vagyok az egyetlen aki birtokolja a a tudásnak egy aprócska töredékét. Ha elveszek, akkor mindenki elvész. Határozottan ültem a kis ágyikomon várva a munka kezdetét. Eljött az idő! Én jövők most már mondtam mikor berakta a ketrecbe vöröskét. Már jött felém a kétlábon járó szörny. Furcsa tekintete volt, mintha megkönnyebűlést láttam volna az arcán. Egyre jobban éreztem, hogy itt valami nincs rendben. Felvette a kiskesztűjét, amitől már elhiszi, hogy nem tudom majd bántani, de ha nagyon akarnám már a karmommal kivájtam volna a szemét. Ez már nem játék gondoltam magamban. Ahogy jön felém, ahogy néz rám, ahogy a körülötte lévő emberek suttognak körülötte. Egyből leesett, engem nem visznek szépíteni, engem az ajtó túlra akarnak vinni. Az egyetlen gondolat ami bennem volt. Miért engem? Ennyire megvénültem volna? Lehetetlen csak három év telt el. Akkor talán az ajtón mögé nem csak a vének mennek? Miért én? Nem értem. Kapáloztam nyávogtam nem akartam odamenni. Nem akartam, hogy itt érjen véget egy ilyen mocskos helyen. Miközben hárman probáltak bevinni az ajtón túl oldalára megláttam a célom. A menekülési útvonalam. Az előbb már elmondtam az egyszer, a kesztyű a majomnak nem segít ellenem. Hirtelenjében kiugrottam a kezükből és a kesztyűsnek mélyen a szemébe döftem a karmaimat. Annyira sikerült odakapnom neki, hogy benne maradt a fél tappancsom a szemébe. A másik tappancsommal téptem, vagdostam a fejét, de így sem jött ki majd egy kétlábú lekapott annak a majomnak a fejéről és neki vágott a falnak. Pontosan az ablak alá. Nem éreztem semmi fájdalmat és amint tudtam ráugrottam egy polcra és onnan ki az ablakon. Szaladtam mint a vakegér… de ennék egyet. mindegy folytatom tovább . Miközben az erdőben futottam teljesen elfeledkeztem a valódi célomról. Mit is akartam valójában. Egyre lassabban és lassabban futottam majd egy idő múlva megálltam. Éreztem, hogy kevésbé tudom tartani magam. Mintha nehezebb lenne minden. Állnom,sétálnom,futnom. Majd egy fajta szúró érzés a hirtelenjében előjött. Szörnyű egy érzés volt. Minden porcikámban éreztem. Elsőnek az első két lábamat a szemem fényeit néztem meg majd a hátsó kettő, hogy talán ott lenne a baj. Mintha az egyensúlyomat vesztettem volna el. Amint lefutott ez a gondolat a fejemben tudtam már mi a fájdalom eredete. Nem akartam kimondani. Nem is akartam megnézni. Megfordultam és egyenesen visszafelé sétáltam oda ahonnan jöttem. Ha egyszer elkezdtem be is fejezem ezt a mondatot hajtogattam, amíg oda nem értem.