Scott Anderson
Translated by Verona Katalin Tölgyesi
A szüleim a Costa Ricát meglátogató szörfösök első hullámába tartoztak,
világcsavargók voltak, akik beutazták a Csendes-óceán partvidékét tökéletes balos
hullámtöréseket keresve. Amikor a diákhitelük elfogyott, a Guanacaste
tartományban telepedtek le. Apa szörfdeszkákat javított, anya pedig egy
állatmenhelyen dolgozott. Én egy holdfényes tengerparton fogantam, Nosarától
északra, az éves teknősvonulás idején. Furcsa gyermek voltam, olívabogyószín
bőrrel és különös, úszóhártyás lábujjakkal születtem. Ridleynek neveztek el.
Ha az élet véletlenszerűen összekapcsolódó hasonlatok sora, akkor egy fióka
voltam, kiragadva a fészekből, majd visszadobva a zavaros tengerbe. Jártam
Kazahsztánban, ahol szlávökör-csordákat hajtottam a nyugati sztyeppén, és
veszélyeztetett galapávákat gondoztam egy szigeten Ecuador partjai közelében. De
végül ráuntam erre a magányos életre. Ekkor javasolta valaki, hogy utazzak
Párizsba.
Számos délutánt töltöttem a Novotel Les Halles napsütötte udvarán a Le Livre
Blanc egy szemétben talált, foltos példányának olvasásával. Úgy tanultam
franciául, hogy a kedvenc ételeim képéhez fura szavakat párosítottam, mert úgy
tartotta kedvem. Ezek az órák kinyitották előttem az élénk ízek és illatok
kavalkádjának ajtaját. Nemsokára a szállóvendégekre főztem lakhatásért cserébe.
Szerettek, és úgy neveztek, hogy Cheuf de Consomme.
A specialitásom a párolt tevefelsállal és fermentált kecsketejjel készített, ízletes
ragu, olyan felséges, hogy aki eszik belőle, addig nyalja utána az edényt, még le
nem ég nyelvéről a bőr. A folyami rák levesemmel Prudhomme-díjat nyertem. Úgy
készítettem vichyssoiset, hogy a nevét ki sem tudtam ejteni. A World Fish
Magazine elismerésben részesített a fenntartható tengeri konyha népszerűsítéséért,
mivel a dajkacápa és a gekkó keresztezésével, egy olyan cápafajt alkottam,
amelynek, ha az uszonya letörik, képes újranőni.
Fogtam a szakácskönyvem és a Délibáb autópálya mentén délre utaztam.
Barcelona, Marrakesh, Johannesburg, mindent bejárt a nomád séf napelemes
robotgépével és egy éles késsel. De legbelül mindig Costa Ricára vágytam vissza.
Ugorjunk is előre az időben, a Playa Grandéra. Túl meleg volt a szörfözéshez,
úgyhogy beültem a Ripjackbe egy Imperial sörre és néhány tacóra.
Végiggörgettem a helyi híreket a Tico Times appomon: Bagacesben elharapódzott
a bűnözés, tüskés tengeri sünök úszókat zaklatnak az Ocotal strandon, egy kanadai
nőnek alvás közben ellopták a jegygyűrűjét – az elkövető valójában egy
bőgőmajom volt. Ezután találtam rá a Lagardo Fogadó által meghirdetett esszéíró
versenyre.
Az idős tulajdonosok el akarták adni a helyet, de a még soha nem látott hevességű
esők elmosták az utat Tamarindótól. Később több ember is megbetegedett a
csempészett alkohollal kevert koktélok miatt. Az ingatlanpiac sivárnak látszott,
ezért a tulajdonosok arra jutottak, hogy esszéíró versenyt hirdetnek, és a győztes
nyereménye a fogadó lesz.
Versenyszabályok: minden esszének pontosan 500 szóból kell állnia. Minden
nevezésnek tartalmaznia kell 120000 colón olvasási díjat. A versenyzőknek arról
kell írnia, hogy miért akarnak tengerparti bárt üzemeltetni Costa Ricában.
Én kiemeltem, hogy teknősleves soha nem szerepelne a menün.
Azóta enyém a bár!
This translation of Scott Anderson’s story “The Lagardo Inn” (first published in Lowestoft Chronicle) won first place in the prose category of the Varga Katalin Gimnázium’s 2025 literary translation competition. It appears here with the permission of both the author and the translator.